Si fractus illabatur orbis

Világunk hogyha megroppant körül,

Ha földredördült az utolsó bástya:

Vaksággal rajtam Ég, ne könyörülj.

Szemem a szörnyűt szemtől-szembe lássa.

Siket halállal rajtam meg ne ess,

Se kínfelejtő tompa ájulással:

Minden jajjokkal a fülembe mess,

Szúrj szíven minden sikoly-tőrszúrással.

Tágítsd szemein, míg ízről-ízre lát.

Megszázszorozva minden szörnyű látást.

Tépd óriásra szívem ajtaját:

Mint örvény szívjon föl minden kiáltást.

S a minden kínokat korbácsba fond,

Kezedben váljanak pogány ösztökké.

Mely serkent, szurdal, mardos, vért is ont,

S függeni fog fölöttem mindörökké…

Jól tudom én, hogy ők a boldogok,

Akiknek ajka most végsőt kiáltott,

Fülük s szemükre örök hályogot

A nagyszerű halál kegyelme váltott.

Ki fekszik: holt világban holt tetem,

Szentély s tűzhelyek hamvával rohad,

De nékem mégis, hagyd meg életem,

Minden sötét poklok felett, ó hadd!

Mert jönni fog a herkulesi munka,

Új Atlaszok vállára vár e föld,

S akkor mi lesz, ha holt mindenki, csonka,

Ha minden kar, minden szív s ész kidőlt?

Nem úgy, erős Uram, fogj hámba engem,

Ösztököd marjon, rúgjon ostorod:

Ha csüggedés kóválygna tán szívemben,

Ha térdem rogy, ha lábam tántorog –

Legyek rabszolga, legyen vérem olcsó,

Kőhordó, szótalan barom legyek,

Kinek munkáján, bár utált s utolsó,

Templommá nőnek sivatag hegyek.

Bérűl se hagyj egy percnyi enyhre lelnem.

Csak egyet adj, egy zord ígéretet:

Hogy titáni vajúdás gyötredelmem,

Hogy megszüljük a szent, új életet.