Állott már a házam oly fentre tetézten,
Hogy a felhőn hídló szivárványt lenéztem.
Láttam már a tengert, hol kékebb a mennynél,
Kép előtt rebegtem: soha szebbet ennél!
Hallottam muzsikát, hogy azt hittem: égből,
Sok könnyem fakadt már a szép gyönyörűségből.
De a mandulafát, amikor magában
Áll az Őrhegy-aljban, halavány ruhában –
De a szellőt, mely a temetőhegyekben
Gyantaport lehelt fel borostyánrügyekben –
De a nótát, amit madármódra, nyersen
Szőlőmetsző lányok búgnak ezer versen –
De a tavaszidőt, ahogy ott kinyílik;
Mindenüvé vittem – elviszem a sírig.