Gáspár Ferenc írása a KMI 12 program szerzőinek antológiájáról

Tizenkét írót, költőt jelentetett meg egy antológiában a Petőfi Kulturális Ügynökség Luzsicza István válogatásában, s egy nagyszerű program (a KMI 12) egyik első elemeként, melyben nyolc már ismertebb, befutott szerzőt és négy tehetséges fiatalt mutatnak be a nagyközönségnek. Az ügynökség Kárpát-medencei Igazgatósága népszerűsíteni szeretné a kiválasztott szerzőket, az általuk kiadott kis ismertető füzet szerint „Színpadi produkciókat hozunk létre a társművészetek bevonásával, s azokat karavánszerűen utaztatjuk a Kárpát-medencében”. Ezen kívül minden szerzőről negyvenperces portréfilm készül az irodalmi riportjairól ismert Völgyi Tóth Zsuzsa közreműködésével.

Éppen ideje volt, gondolhatjuk magunkban, hogy ne csak botcsinálta, sokszor műveletlen celebeket, jó vagy rossz politikusokat és elemzőiket lássunk a képernyőkön.

Ennyit előzetesként. Magáról az antológiáról igen nehéz recenziót írni, hiszen ha csupán felsoroljuk a tizenkét nevet, már az megtölt majdnem egy fél oldalt. Azért mégiscsak tegyünk egy próbát.

A három prózaíró összesen tizenkét elbeszélése tényleg felejthetetlen élményt nyújt az olvasónak. Bene Zoltán, Majoros Sándor és Száraz Miklós György közé nem fért be fiatal, ún. „debüt” alkotó, de a novella nem annyira ifjúsági műfaj, mint a vers, és ezzel a kijelentéssel egyáltalában nem akarjuk lebecsülni a költészet jelentőségét. Csak ott valahogy másképpen működik az ember agya, más srófra jár az esze. Fiatal költőzsenik mindig is voltak, a legkirívóbb példa az ifjan életművet maga után hagyott Rimbaud, de a mi Petőfink sem sokkal marad le utána, József Attiláról, Radnótiról és másokról nem beszélve. Ifjan beért prózaíró viszont nemigen van a világirodalomban. Így aztán a költők között találjuk mind a négy pályakezdő tehetséget, (ábécé sorrendben!) Bék Timurt, Marcsák Gergelyt, Nagy Leát és Regős Mátyást, akik közül Regős a maga huszonhét esztendejével olyan, mintha József Attila született volna újra, és valóságos csoda, hogy már most ennyire érett verseket ír. „Oxigénfüggő ember vagyok / 1994 óta, elvisznek a reggeli fagyok, / ha kiteszel a meztelen hóra.” (Első levél)

Nagy Lea huszonegy esztendős: „Lassan rezonál a köd. Édes tehénnyál / fagy remegve a fűcsomók közé.” (Elhullott madár) A szép költői képekkel Lea elsősorban szerelmes verseit festi, míg Regős Mátyás inkább létértelmező alkat. Bék Timur (24) szintén a filozofikus lírát kedveli: „Még nem hasonlítasz másokra, de idegen vagy önmagad előtt.” (Reggeli)

A négy ifjú közül a legrobosztusabb egyéniség a kárpátaljai születésű Marcsák Gergely (31). Sok remekbe szabott költemény közül nehéz bármelyiket kiemelni, ám a sors elkerülhetetlenségét szimbolizáló Örök fogság című poémája végén négy sora József Attilát idézi: „Ha Isten egyszer Baskírföldön járna, / és rácsodálkozna, hogy ki fekszik itt, / meséld el neki, mondd, hogy megtalálta / végre az utolsó kárpátaljait.”

Az idősebb generációt (tulajdonképpen középkorúak ők, egyikük sem töltötte be még az ötvenet) Iancu Laura, Kürti László, Lövétei Lázár László, Szálinger Balázs és Zsille Gábor képviseli, akik már valamennyien befutott költők, írásaikat rendszeresen hozzák a Kárpát-medencei online és nyomtatott irodalmi lapok. Az ő költeményeikből talán még nehezebb válogatni, hiszen lírai szépségű versek Iancu Laura költeményei: „az almafák alatt hagytál / hullott rám szirom, hullott hó / valamely falon bizton lógtál / ha más nem is: hullott dió” (Otthon); kitárulkozók és filozofikusan mélyek Kürti László szabadversei: „nagyanyám halálos ágyánál álltunk. / légszomj. a meghalás is csupa gyalázatból / van kikövezve, a gonosznak pedig nincsenek / szándékai, sőt indulatai sincsenek.” (ahogy én öleltem); József Attila Medvetáncára emlékeztetnek és roppant erősek Lövétei Lázár László művei: „így is lehet csinálni / élet halál akármi / medvebunda fejszefok / egyszer úgyis meghalok” (Csillag bár); szintén robosztusak Szálinger Balázs költeményei: „Itt járt az ördög, de amit elvitt / Valaki fogta és visszahozta” (Bodzaforduló); s megtermékenyítően gondolatgazdagok a névsorban utoljára következő Zsille Gábor művei: „Ha ötvenhatban / a nagyapám úriember lett volna, / akkor nem lennék magyar költő, / csak néhány szót tudnék magyarul…” (Ha nincs ötvenhat)

Fantasztikus válogatás ez, a versek elzsongítják az olvasót, elrepítik egy varázslatos világba, s bár ez a világ nem mindig vidám, megismerésre vár. Ha vidámságra vágyunk, inkább a prózaírók elbeszélései között kell kutakodnunk. Az amúgy sokszor világvégi hangulatot is keltő, roppant elgondolkodtató, és néha abszurdba, vagy inkább groteszkbe hajló Bene Zoltán novellái között az abszolút realista Nincs kegyelem című írása kifejezetten mulatságos, a délvidéki Majoros Sándornak pedig majdnem minden művében megcsillan a humor, a legjobban talán az Apámmal az ócskapiacon és az Éjszaka a mészárszéken címűben.

A legsűrűbbek (legemberpróbálóbbak? milyen jelzőt lehetne itt írni?) viszont Száraz Miklós György novellái. A Darázsban, vagy a Gyilkos tónál címűben olyan mélységek szólalnak meg, amiket nehéz felülírni.

A kilenc költő közösen is írt egy verset, mindenki egy sort ars poeticaként, melynek két utolsó sora így hangzik: „A kultúra helyén keresd a bátrakat: szentélyük meghitt zug, nem csarnok – kisterem.” (Bennem a többi)

Ne dugjuk be a könyvespolc mélyére, hideg őszi, esős nyári napokon vegyük elő, lapozgassuk a Bennem a többi című antológiát. Örömünk lesz benne!

(Petőfi Kulturális Ügynökség, 2021)