Nézzük a Mahábháratát, az indiai őseposzt. Bele vagyunk pistulva teljesen. Munka, kötelesség elhanyagolva, rákattantunk, mint mások a füves cigire. Éjszaka arról álmodunk, hogy Hastinapurban vagyunk, behunyt szemünk retinája folyamatosan vetíti a hősök képeit. Belső képalkotás nuku, felejtsük el. Még jó, hogy van unoka, hogy itt van a mi Bendénk, ha ő átjön, akkor addig nem nézzük az őseposz hömpölygését. Igaz, hogy Bendésen, vagyis az ő stílusában alkudozunk este tizenegy után, az állandó képernyőnézéstől vöröslő szemekkel.

Legugó! – mondja a feleségem – ami unokánk nyelvén legutolsót jelent.

Legugó – bólintok, és belevágunk a kettőszáz-huszonkettedik részbe.

Napközben, mialatt megyek fel a Mária-hegyre vagy a Kálváriára, akkor is ők járnak az eszemben. A gonosz kauravák meg a jó pandavák, és persze Krisna, aki Visnunak a megtestesülése. És azon gondolkodom, hogy mennyi hasonlóság van a keresztény szemlélet és a hindu között. És mennyi hasonló kinyilatkozás: „Én vagyok a víz jó íze, én vagyok a Holdban, én a szent Védákban…” – mondja Krisna, vagyis Visnu roppant lírain. (Bhagavad Gítá, VII. rész, Baktay Ervin fordítása)

„Én vagyok az Alfa és az Omega, az első és az utolsó, a kezdet és a vég, az első és az utolsó.” (János, Jelenések, 22.13.)

„Én vagyok a világ Atyja, Anyja és Fenntartója…” – jelenti ki az indiai Fennvaló.

Én vagyok… napestig lehetne folytatni. És a cél?

„Bennem lássad Végső Célod, s valódat Valómba vetve, elérsz Engem, eljutsz Hozzám!” (Bhagavad Gítá, IX. rész)

„Aki hisz bennem, még ha meghal is, élni fog.” (János evangéliuma 11.26.)

És az ószövetségi párhuzamok, a száraz lábbal a vízen való átkelés, a bölcső, s benne a kisded a nagy folyón. Csak itt nem Nílusnak hívják, hanem Gangának, vagyis görögösen Gangesznek.

Párhuzamok a görög eposzokkal, például a hős sértettsége miatt nem akar csatázni menni, de aztán annál nagyobb vehemenciával veti magát a harcokba, vagy éppen íjászattal döntik el, kié legyen a királylány (Odüsszeuszban az özvegy királynő), és persze háború egy nő miatt.

Közben meg tanítások a kimondott szó szentségéről, a kötelességről és a hamis tudásról, mikor az ember az adott szavához, a téves kötelességérzetéhez, rossz útra tért barátjához ragaszkodik egy hajdani esküje, hibás elhatározása miatt. Hogy a lemondás is vezethet tévutakra. Hogy az igazság maga a változás.

Mindez alatt persze roppant fennköltnek érezzük magunkat. Mint akik visszakerültek a misztikus időbe, amikor a Jóisten – vagy Krisna, nevezzük, ahogyan akarjuk, gyakorta megjelent és szólt az emberekhez. Az embereknek pedig még nyitott fülük volt a hallásra, nem úgy, mint például Szakonyi Károly Adáshiba című darabjában, amikor hiába jelenik meg az Úrjézus, a népek már nem veszik észre.

Elkap bennünket a hübrisz, azt hisszük, csak mi értjük a szót, mi ketten vagyunk csak kiválasztottak.

A tanítások roppant fontosak, egyezünk meg a feleségemmel a kettőszázhuszonnegyedik rész szünetében. Mondjuk az, hogy nem kell annyit feleslegesen beszélni.

Az unokák még tudják. A kétévesek. Szomszédom, kedves barátom például pipázik. Neki is kétéves az egyik unokája, őt Jojónak becézik.

A mi Bendénk pedig így foglalja össze a lényeget: Jojó papa pipa, Bende papa nem pipa.

Teljesen érthető: ő pipázik, én meg nem. És még pipa sem vagyok. De most már kezdek pipa lenni. Mert akkor ki tanít itt kicsodát?

Nyilván: ha figyelmesen nézzük a filmet, olvassuk az eposzt, akkor kiderül, hogy a jelenben kell élni, és ez a tudás legjobban még a kétévesek sajátja.

„Kedves, csak ne kutasd, tudni tilos, hogy nekem és neked / mit szántak, mi jövőt isteneink” – írja Horatius.

„Ne aggodalmaskodjatok tehát a holnap felől, mert a holnap majd aggodalmaskodik a maga dolgai felől” – mondta az Úrjézus. „Elég minden napnak a maga baja.”

Igen ám, csakhogy a filmben meg az eposzban is kitört a háború. És ez nem olyan szép, és főleg nem vidám. Ahogy a valóságban sem az. És ilyenkor már nem igazán lehet nem gondolni a holnappal. Véres csatában hullnak a hősök, asszonyok és gyerekek zokogása hallik, halotti máglyák mindenfelé. A hübrisz is elhagyott, már nem gondoljuk egy percig sem, hogy kiválasztottak vagyunk, hogy csak mi értjük a szót, a tanítást.

Odaát vajon hoznak-e vidámságot az unokák? Ott, a határon túl? Csalnak-e mosolyt az öregek arcára? Hallgatják-e a kisded gyöngyöző kacaját, amikor az ölükbe ül, a lábukon lovagol?

Megannyi megválaszolatlan kérdés.

Pedig Vörösmarty is megmondta már: „Egész világ nem a mi birtokunk; / Amennyit a szív felfoghat magába, / Sajátunknak csak annyit mondhatunk.”

Akkor a kérdés csak az, hogy mekkora az a szív.

Gáspár Ferenc