A bélyegen szereplő II. Erzsébet szintén 1926-ban született, ilyenek a véletlenek, ilyen a számmisztika, amit emlegetni szoktam, és azt tapasztalom, hogy legfeljebb néhány művész tulajdonít ennek jelentőséget. Az emberek döntő többségét inkább a mindennapi marakodás élteti vagy halasztja. Hogy is kerül ide ez a mondat, erről akarok most írni.

Mert vannak kivételek, akikre felnézek, miként tudják megőrizni a lelki békét maguk körül egy életen át, legyenek bárkik, éljenek bárhol. Ezek a magasröptű gondolatok éppenséggel egy borítékról, egy levélről, egy bélyegről jutottak az eszembe. Egyébként is eseményszámba megy, ha az ember postán kézzel írott levelet kap, annak pedig külön is jelentősége van, hogy most Ausztráliából érkezett.

Fél évszázada rendszeresen ír a nagynéném, 1926-ban született, ahogyan már az első mondatban utaltam rá. Sosem mulasztja el, hogy beszámoljon róla, mi történik a környezetében, mi történt azóta, hogy ott jártam. Az utóbbi hetekben különösen erősen törtek rám az élmények, szinte látom magam abban a tájban, az óceán partján, a szigeten, a nagyvárosokban. Abban a világban mindenre több hely van, tágasabb, és ettől még a horizont is szélesebb.

Az utcáknak megvan a maguk hangulata, sőt illata, nekem különösen a sült tészták és piték voltak jellegzetesek, amilyeneket sehol másutt nem ettem. Ezek az emlékek most különösen felértékelődnek. Már hetek óta figyelem, merre terjed a tűz, megközelíti-e azokat a helyeket, ahol rokonaim, ismerőseim élnek. Vagy azokat a tájakat is felperzselte már a láng, amerre jártam?

Előkerestem a fotóimat, amiket Gold Coaston készítettem Queenslandben, de most mégis félreteszem, nem magamat akarom itt megmutatni, a tájat sem, hiszen bárki megkeresheti a hálón.

Onnan hozta a postás. A tartalmából úgy sejtem, hogy jókora késéssel érkezett, merthogy bélyegző nincs rajta, nem tudom, mikor adták postára, a levelet sem dátumozták. Már évek óta nem pecsételik a bélyegeket az ausztrálok. Kár is lenne értük. Az eligazítást, hogy merre tart a levél, egy vonalkóddal viszik rá a borítékra, ahogyan már a világ más részein is – szabad szemmel alig látható kis vörös vonalsor, nyilván csak a digitális elosztógép szára hordoz információkat. Ma is kiemelkedően szép és érdekes bélyegeket készítenek az ausztrálok. A tradíciójukból a digitális világ hatására sem adtak fel semennyit, az angol királynő különös tiszteletnek örvend, azt tapasztaltam ott is, hogy büszkék a Commonwealthre. Öntudatosak, és bármiért képesek tüntetni, ami tépázza az igazságérzetüket. Olyan emberek, akik tisztában vannak a veszélyekkel, akár az óceánról, akár áradásról vagy a tüzekről legyen szó. Ezért is olyan összetartóak, segítőkészek, közvetlenek. Általánosságok, tudom, de még nem mozdult semerre a véleményem róluk.

Tudom, hogy szívesen látnak. Csak a repülőút ne lenne ilyen kimerítően hosszú, huszonnégy óra a levegőben.

És most megérkezett ez a levél, érintetlen, nem perzselődött meg, ilyesmikre gondoltam. A tűzből a repülőgépek sem szállhattak fel sokáig, vagy néha mégis, és akkor a postai küldemények is elhagyhatták a kontinenst. A posta mindent túlél. Arra gondoltam, hogy volt itt háború is nyolc éven keresztül, és egyetlen postai küldemény sem veszett el, még az Ausztráliából érkező levelek sem. Ettől éreztem embernek magam. Meggyőződésem, hogy a kézzel írott levelek világa sosem veszít méltóságából.

Gyakran hallani, hogy a régi barátságok az idővel és a távolsággal elhalnak, és persze minden alól vannak kivételek. Egyik ausztrál ismerősömet még az egyetemről ismertem, voltunk a Midnight Oil koncertjén. Késő éjszaka szoktam beszélgetni vele az időeltolódás miatt. A csupa napfény kontinensről most komor beszámolókat hallok egy tősgyökeres ausztráltól, a szavak hitelesebbek számomra a filmbejátszásoknál: milyen volt tömény füstben élni heteken át, és milyen látni az üszkös holdbéli tájat a tűz után. Ez ellen nem lehet tüntetni. Évtizedeken át mondogatta, hogy a világ végén érzi magát, és mennyire szeretne Európába jönni, angoltanárnak. De még vár egy kicsit, és most már inkább nyugdíjasnak jön. Nem tudom, mivel vigasztaljam. Hogyan mondjam neki, hogy már Európa sem olyan, mint amilyennek a nyolcvanas években látta. Megint mindenki menekülne onnan, ahol éppen él.

Kontra Ferenc