Békássy Ferenc összes műve

Békássy Ferenc 1893. április 7-én, Zsennye kastélyában született, majd az első világháborúban, huszárként, a keleti fronton esett el 1915. június 25-én, mindössze huszonkét esztendősen. Régi magyar nemesi családok leszármazottja volt, Cambridge egyetemén, a King’s College falai között tanult és diplomázott, első versei Angliában jelentek meg, két nyelven írt. Tagja volt az elit Apostolok társaságának, a híres közgazdász, John Maynard Keynes és a neves filozófus, Ludwig Wittgenstein mellett. Halála után itthon Babtis Mihály, Kosztolányi Dezső, Tóth Árpád, Schöpflin Aladár is írtak róla, verseit édesanyja adta ki magyarul, Virginia Woolf angolul. Összes műve 2018 őszén jelent meg Weiner Sennyey Tibor szerkesztésében.

Márciusi tavasz

Seprűs a jegenyék kopár sora,
S a zajgó árnyas kékségein
Nem érzik a tavasznak mámora;
Bent kandalló fűl, szél fúj odakint.
Nincs a tar földben értelem sehol,
A messze templom otrombán tekint;
Az új erő a hantba nem hatol,
S illó a harmat, mit az este hint.

Ki látta bús, zimankós télidőben
A szél ha fúj egy kissé hirtelen?
Hó meg sem olvad, mégis eltűnőben
Mindjárt a tél; megrengve, messze lenn
A rét megdobban; halkan zeng a kőben,
A dermedt kőben enyhe sejtelem;
A felhős ég ragyog, a fagy erőtlen,
A nyüzsgő föld mozgása nesztelen.

[De most, ha éjjel égi szikra lobban,
S lángolnak hirtelen a csillagok –
De most, a szív ha élesebben dobban,
Ez csendes ismét, az elhervadott;
Hűvös valóság! – Április füvében,
A zöld között, sok víg zsivaj között
Jár a fehér Tavasz; a haja ében;
Madár dalol a tündér lány fölött.]

Hajtsd szét a Május vadvirágos ágát:
Csodáld a száz színárnyalat közül,
Egy hófehér szín teljes tisztaságát:
Ott a Tavasz, ruháját fonva ül.
– Most, ágat súrol meztelen faág,
S a pállott fűbe feltúrt hant vegyül: –
Hűs tavaszom, virágos Ifjúság,
Meleg sugártól jaj, nem lelkesül.

Sennye, 1913. március-április

Psyche

Szerelmes titkok mélyébe merülve
A szívem dobbanása: gondolat,
Töprenkedés! Hány költő elkerülne,
Szerelmes hány megvetné gondodat!
(Ó mert a költő énekes szerelme,
Virágos búja, cifra szenvedelme
Csak tarka mása egyszerűbb valónak
Mely jobban fáj – mert nem szül dalokat)

Szerelmes titkok – kéjes Golgota!
Honában vágyom látni hév tüzét
S mielőtt ködhomályba oszlana
Kialvó lángját messze vetni szét,
Ahogy a mágus körbe széttekint:
Hatalmát tudva s hogy a hant alatt
A sírok rejtett titkát tudja mind
S érzi a régen elmúlt kínokat.

Holt szeretők szava amerre jár,
Mint árnyas vízben fürdő napsugár
Érzésük mélyre nem; felszínre vet
Múló csillámot csak a képzelet.
Ám én, ki látok, új felavatott,
Kit ó szerelmek titka áthatott
A lélek nyelvén szólok önfeledten,
S a szenvedélybe törvényt olvasok.

Halld hát – de jaj, hogy szólni sem lehet
S a gyarló emberi ítéletet
Már hagyja szóm – míg, mintha zengene
A múltból egy szerelmes szép zene:
Száz elmúlott hang új versenyre kel,
Száz hárfa pendül, száz ajk énekel:
„Áldott a szerető költő sora:
Világ összhangja, fennkölt mámora!”

És peng a húr. Szerelmesek dalába
Gyönyörről, búról mennyi szó vegyül!
És hány dicséret hangzik el hiába
Míg elhagyottan vársz és egyedül,
Psyché! – Szerelmem, gondom, dalomat
Szent berkeidben, óh Leány! Fogadd,
S amiket nékem zeng a rezgő hárfa
Mind a dalok tehozzád szálljanak.

Száz ajk regéli azt a szenvedélyt,
Száz szív amelyben százszor lankadott.
Mért mondjam én, e szív miket remélt?
Szerelmem hol mely megtagadtatott?
Dúlt akarattal, mely még követel,
Igaz mélységet hogy érhessek el?
Amíg szorongat fájdalmas való,
Némuljon addig el szerelmi szó:
Ha majd fölöttem elmúltak az évek
Akkor írom, és megmarad az ének.

Sennye, 1913. március

Magányosan halhatatlanul

Bagolyfiók ha szólal, csak egyszer szól vagy kétszer,
Ha szél jár erre: ő is csak fekvőhelyre vágyik,
S ha öröm jő e helyre, rögvest halálra válik,
És azt se tudja senki, a remény merre fészkel.

Csupán a halál biztos, s ez épp az ő halála.
Változni semmi nem fog, az idő körbe járkál.
Rázza a görcs a testet, amely a sírba hátrál.
És megszakad a légzés a kínnak végszavára.

Csak kihűlt porhüvely van. Az urna összetörve,
Halott az érzés benne. De mért is emlegetni.
Barát! a mai nappal már kezdelek temetni.
Tulajdon agyagodban nyugszol majd lent a földben.

Én nem fogok virágot vinni sírodra néked,
Ott csak a föld a biztos: hogy föld van ott alant is.
Gyász tölti el az elmét s e hasztalan beszédet.
Mit mondhat el az emlék, ha hallgat még a lant is.

Ám ha a titkos könnyek végül is elapadnak:
Az ég majd felmagasztal s a csillagok imája,
Egy világ változott meg amerre jöttél-mentél,
És mások furcsa lába lépteid nyomát járja.

1913. májusában

(Szőcs Géza fordítása)

(Magyar PEN Club, 2018)