Nincs túl sok becsvágyam, hacsaknem egy, ez pedig a Weiner Melange. Várj, később elmondom, hogy mi az, de előtte pár szó a becsvágyról, mondjuk az írói becsvágyról, ha már.

Arról rég lemondtam, hogy nagy író legyek, nagy költő, úgy általában a nagyságról, mint olyanról, mert valahogy végtelenül komikusnak tartok minden nagyságot, mert minden nagyság kicsinység is, ahogy a költő mondja. A halhatatlan és a világhírű, a toplistás és korának kiemelkedőjéről már ne is beszéljünk. Amint meghallom ezeket vagy hasonlókat, alig elnyomható nevetési ingerem lesz, máskor meg azok helyett szégyellem magam, akik mondják. Az ember egyszerűen csak író vagy költő, mert ír, babrál különféle szövegekkel, s remélhetőleg van valami mondanivalója a többieknek.

Például a becsvágyról.

Arról, hogy a legtöbb embert meghatározza saját becsvágya. Engem a Weiner Melange, mást más.

Van, akinek az a becsvágya, hogy pontos, s ez rögeszmeként él benne, másokat is erre kényszerítve, s ha tizenöt percet késik a másik, akkor már nemcsak késett, hanem becsvágyában bántotta meg. Ugyanilyen rögeszme, hogy valaki pontatlan. Miért ne változtathatna és törekedhetne arra, hogy akkor mostantól pontos lesz.

Az egyik azt mondja, hogy menni fog, minden menni fog, s nagyot csattan, amikor néha mégse megy, mert az igazság az, hogy egyikünknek sem megy minden. A másik azt szajkózza, hogy neki nem megy, nem sikerül, és lám, sosem megy neki, sosem sikerül, mert ezt programozta be magának, s ha véletlenül mégis sikerül, azt sem veszi észre már, mert arra kondicionálódott, hogy azt gondolja: neki nem megy. Igazság szerint azonban van, hogy megy, és van, hogy nem megy. Van, hogy sikerül, és van, hogy nem sikerül. Sokat segít, ha az ember optimista, de azért realista is, főleg önmagával szemben. És akkor jön a becsvágy, és Nagy Sándor elmegy hódító seregeivel Indiáig, Kolumbusz Amerikába, felfedezünk és megírjuk, diplomát és díjakat kapunk, és megtapsolnak, s akkor feltehetjük a kérdést, hogy elértük-e, amit szerettünk volna?

Nagyok lettünk?

Miben lettünk nagyok?

Sportban? Tudományban? Művészetekben? Teljesítményben?

Néha arra gondolok, hogy elég volna, ha az embereknek legalább annyi becsvágya lenne, hogy önmaguk legyenek, a saját életüket éljék, s abból a lehető legjobbat hozzák ki. Például ha az lenne a becsvágyuk, hogy szeretetben éljenek önmagukkal és azokkal, akik a legközelebb vannak hozzájuk: a családjukkal, a barátaikkal és környezetükkel. De ma az emberek becsvágya a nagy autó és a nagy ház, no és persze az örök fiatalság. Ha a nagy autót és a nagy házat még el is lehet érni, örökké senki sem marad fiatal. Mintha ez az egész világ Pán Péter-szindrómában szenvedne, és senkinek sem lenne az a becsvágya, hogy saját korát élje, bármennyi éves is.

Mindig az kell, ami nincs vagy sosem volt.

Ó, a vágyak kútja betemethetetlen.

Így aztán azt javaslom neked, akinek ezeket a kerti leveleket mindig írom, hogy rendben, hát legyen becsvágyad, hiszen anélkül az ember nem tud élni, de az ne legyen se kevesebb, se több, mint önmagad megértése, saját életed megélése és hogy egészen egyszerűen szeretetben élj. Hidd el nekem, szeretetben élni mindennél fontosabb, s ha már itt vagy és megteheted, miért ne tennéd? Nemcsak neked lesz tőle jobb, hanem a világnak is.

Mit kell tenned?

Ha eddig túl pontos voltál, most légy egy kicsit pontatlan. Ha pontatlan voltál, legyél pontosabb. Ha azt hitted, hogy minden mindig sikerülhet, és mégse sikerült valami: fogadd el. Ez a sikertelenség is te vagy. Ha azt hitted, hogy soha semmi sem sikerülhet, akkor küzdj addig, amíg valami mégis sikerül, és tanuld meg szeretni apró sikereidet. Például már az is siker, hogy ezt a kis kerti levelemet elolvasod.

Tanulj meg szeretetben élni, hidd el, manapság ez a legnagyobb becsvágy, a legnagyobb siker, és ebben érhet a legtöbb sikertelenség is. Mert nem könnyű.

Végül megosztom veled saját becsvágyam, amitől nem tudok szabadulni. Ez a Weiner Melange. A Weiner Melange-ot úgy készítjük, hogy egy kiskanál gesztenyemézet rakunk a pohár aljára, rá egy ujjnyi hideg tejet, a tejre pedig kotyogós kávéfőzőben lefőtt finom, forró feketekávét töltünk. A forró kávétól a hideg tej bársonyos fátyla óvja a gesztenyemézet. Várj egy kicsit, majd egy kiskanállal kavard meg. Utána lassan, kortyonként idd.

Kávé, tej, gesztenyeméz.

Közben szemlélődj, és gondolkodj rajta, milyen becsvágyaid, milyen képzeteid vannak mostanában? Miből kellene engedni, és miben kéne fejlődni, hogy az aranyló közép felé tarts? Ennyi a Weiner Melange, s abban reménykedem, hogy Budapest legjobb kávéházai idővel itallapjukra veszik, így: „Weiner Melange – kávé, tej, gesztenyeméz – Weiner Sennyey Tibor kedvenc kávéja”. Azt hiszem, ezzel bevonulnék a magyar történelembe és irodalomba, lehet, még egy giccses szobrot is állítanának idővel nekem, amin egy kis méhecskét tartanék egyik kezemben, a másikban pedig természetesen nagy találmányomat, ezt a bizonyos Weiner Melange-ot. Aztán lassan elfelejtenék, hogy ki volt ez a méhecskés-kávézó bácsika, a madarak letojnák szobromat, egy városrendezés során ellopnák, vagy valahova elkerülne, s végül ugyanúgy elfelejtene az emberiség, mint annyi mindenkit, aki ilyen hatalmasat alkotott. Látod, ezért nincs értelme semmilyen becsvágynak, élj inkább, élj a mának. Élj szeretetben a mának!

Weiner Sennyey Tibor