Így múlnak napjaink: mindig közelebb és súlyosabban
hajlunk a földhöz, utolsó biztos ágyunkat keresve.
Bimbósan hervad életünk s tünődve hallgatódzunk
sülyedt idők porából csendülő hívó jelekre,

Hamar betellő végzetünk legdúsabb szépsége ez a hullás.
Nem húz a rög sehol mohóbb s halálosabb szerelemmel.
Magyar világ! vonzásod borzalom, de érdemes gyönyör,
örök zene s rejtelmesebb, mint mélyein a tenger.

Vesztő helyünk jövendő csókját ízelítő csókokért
borospincék ó sírjait keressük, ölbe és borba dőlünk.
Jó biztatásul önmagunk ekhója döng a földből
s fürtös vesszők álomba rántó gőze száll belőlünk.

Rögöt ízlelünk, míg künn mohón legel az ős barom,
szájából nyál csurog, lombot, füvet rág, síkjaink tiporja.
Utolsó méltó nászunkkal megbékülten, vidáman
szép ámulással mártjuk fáradt lábaink a porba.

Megbékülünk, mert így lesz sorsunk jelentés, új talaj
s nincs föld, mely több halállal volna gazdagabb és édes.
Szőtt szélnél lágyabb ágy a mély s mint vetés viharban
bújunk szerelmesen és megadón a föld szívéhez.