Szemelvények Tóth Krisztina verseskötetéből

 

Bálnadal

 

A bálna vándorol

sötét vizekbe tart

magában énekel

ha távol már a part

 

Grönlandon énekel

és kétszáz évig él

bőrén szigonynyomok

nem tudják mit beszél

 

miről is énekel

egyáltalán kinek

viszik a bálnadalt

a mélyhideg vizek

 

bonyolult dallamok

úsznak a jég alatt

ámbrás hullámokat

fodroz a bálnaagy

 

a bálna álmodik

síkos teste forog

horzsolják álmait

nagy sziklás zátonyok

 

a bálna szomorú

tömör mint önmaga

testével egy anyag

a bálna bánata

 

hajóról nézik őt

halbőrén mennyi heg

a bálna énekét

senki se fejti meg

 

 

Ártér

A partot alul kimosta az ár,

a gyökerek a levegőben lógnak.

A kép szélénél kikötve a csónak,

és az orránál két kisgyerek áll.

 

Követ gyűjtenek, az egyik talál

egy hosszú ágat, jó lesz pecabotnak,

pár levelet a sekély vízbe dobnak,

és néznek, mint aki kapásra vár.

 

Hajó jön balról, lassú és fehér,

valószínűtlen, nagy katamarán,

zene hallatszik, a hang partot ér.

 

A tengerről úszott ide talán?

Rózsák lebegnek, te vedd ki, ne én,

sír valaki a kép túloldalán.

 

 

 

Holdrakéta

Korábban érkezem, azt mondja nem baj.

A hangja idegen, a házuk ismerős.

A fészbukon találtam rá, alig érti

hogy ki vagyok és mit akarok a múlttól.

 

Olyan öreg, hogy szinte megsajnálom,

előkeres két csorba poharat,

már nem is tudom, miért vagyok itt,

ebben a versben- és megint sehol.

 

Egy férfi szobájában porszívózok.

Negyvennyolc éve nem láttam ezt a férfit.

Pontosabban soha: az egy gyerek volt,

egy kövér kisfiú, aki fél a többiektől.

 

Az óvodai bokrok közt azt ígérte,

egyszer majd én leszek a felesége.

Nem azért jöttem, hogy ezt számonkérjem,

én csak magamra akarok rátalálni.

 

Nemrég gerincműtétje volt és

a kutyák hullatják a szőrüket.

A fia egy másik városban él.

Láttam az előbb, szinte üres a hűtő.

 

Hentes és mészáros lett belőle,

egy vágóhídon dolgozik és tar kopasz.

A földszinten laktak, tavaly halt meg az anyja,

jól jön most neki a fém járókeret.

 

Kisétálunk a parkba, régen nagyobb volt.

A trafóházon túl mi nem mehettünk.

Látod, mondtam, hogy lesz kutyám, nevet fel,

és ebből hirtelen magunkra ismerek.

 

Nem tudom, szóba hozzam-e a rakétát,

amihez csavarokat gyűjtöttünk dobozban.

Én is jártam a Holdon, felelem,

előre néz, komolyan bólogat.

 

A kutyák a trafóháznál megállnak.

Tényleg, végül is minden vers holdrakéta,

ez a vers is. Kellett az összes csavar,

hogy lássuk, mi van ott messze, odaát.

 

 

 

Vatera

Babát kerestem, eladó babát.

Egy játék babát a régi helyett,

karácsonyra a kislányomnak egy

olyat, mint amit egyszer elhagyott.

 

Azt írtam be, hogy használt, ép baba,

és reméltem, hogy annyiféle közt

találok ugyanolyat, mint másik,

és új ruhában neki adhatom.

 

Erre egy testet dobott fel a gép:

jóval nagyobbat, mint a kisdedé.

Rám nézett pont, a múltból jött elő,

és azt kérte, hogy vigyék innen el.

 

Én Istenem, hát hogy került ide?

Hol van a kisded, nem ezt akarom,

nem ezt a kétrét hajtott meggyötörtet,

de a képernyőn ő jött most elém.

 

Én licitáltam, de más leütötte

azt a rémült gyereklányarcú

százharminc magas guminőt, aki

fehér térdzoknit és szandált viselt.

 

Cserélhető szemszínnel, háromféle

hajszínnel, három testnyílással

hirdették, folyadék is a dobozban,

hüvelye tizenöt centiméter.

 

A folyadék a tisztításra szolgál.

Valaki azóta már kifizette,

elszállították, lesz majd neki apja,

diszkrét csomagban viszi a futár.

 

Szerettem volna elhozni a testet,

hogy abban a hosszúkás dobozban

valahol méltón eltemessem,

mielőtt télen csonttá fagy a föld.

 

Papírkoporsó, benne a gyerekkor,

kotortam volna avart is fölé,

hogy végre elnyugodjon, aminek kell,

de sokat kértek érte, túl sokat.

 

Folyton feltűnik valahol egy arc, hogy

hasonlítson egy másik, elveszettre,

de ha szólítom, elsüllyed megint,

és sírni kezd, ha mégse keresem.

 

Mindig hiányzik hozzá egy kevés.

Hányszor hallottam apámtól: terád

az Isten pénze nem elég. De hol van,

hol az az Isten, és mennyi az elég?

 

 

 

A mégegyszer-út

Tandori Dezsőnek

 

Ez a fekete égbolt rád vár.

Vonuló füst vagy, seregélyfelhő.

Üres egészen ez a táj már:

mit akarhattál. Mit akarsz még?

 

Nyugi, nem múlt el, csak az élet.

Csak ez a földút, ez fogyott el.

Kerítéslécek, kerítéslécek,

türelem közt a gaz kihajtott.

 

Hulló dió a szemhatáron,

sötét burokban gördülő nap.

Átkiabál a gyulladt torkú

álom a tarlón. Ugye, hallod?

 

(Magvető, 2021)