Tengersűrű, tisztakék
fullasztó mély most az ég
mély:
vasból épült sínuton
vigan lüktet vonatom
s nincs benne más személy.

Végigfekszem pamlagán
kitekintek ablakán:
hej!
nem látszik más csak az ég,
mint egy végtelen vidék
helyevesztett hely.

Fölfelé van? Lefelé?
Nem pottyanok-e belé?
Bár!
Lelkem máris belevész
mint egy ellőtt kelevéz,
vitorlás madár.

Ugy érzi hogy messze fenn
messze fenn egy tengeren
van:
szellő csapja homlokát
vigan hajtja csolnokát:
“Gyi te gyi lovam!

Gyi te csolnokparipám,
vizen forgó karikám,
szállj!
Vonz a hab és vonz a nap,
lenn maradhat aki rab,
de te meg se állj!”