Ugy emlegetünk, mint a nagyapát:
fehér szakáll, jóságos szem… s amint
kivetted a pipát fogad közül
s ajkcsucsorítva s arcod trombitások
tréfás módján dagasztva – óh öreg
gyermek! – fujtál a könnyű levegőbe
egy pelyhet… Árkon, bokron, vizen át,
a fák fölött, a ház fölött, magassan,
simán a kék szép sima levegőben
szállt a pehely… s e pehely volt a lelkünk!

Lenn apró hangyák másztak lassan, unt
rögök fölött; és minden rög nekik
hegy volt, és minden kavics szikla volt.
Óh jaj, egy esőcseppbe belefultak!
Óh jaj, mennyi vesződség és veszély
rágta és nyelte egyre terhes utjuk
kanyargó vonalát, míg megszegett
egymásután… De könnyü diadallal
szállt fönn, simán a sima levegőben
az elröpített pehely… ami lelkünk!

…Nézd, nézd, mivé lett a szegény pehely!
Nézd, földre hulltunk, ajkad messze már!
S jött a viharok vízömlése, jött
a sár, jöttek a tipró talpak – óh nézd!
mászni se tudunk, mint a hangya! Jaj!
Magyarország! Hol van II. Árpád,
jövő század regénye s álmaink? –
Te oly helyütt élsz, mely örökre védett
minden vihartól – és kinek az ajka
röpít el még?… Tiprott pehely a lelkünk!