A fővárosban születtem, a parasztság ábrázolásának gondolata nem foglalkoztatott, Galgóczi Erzsébet műveit viszonylag későn kezdtem olvasni, akkor is inkább riportjait és szociográfiáit, mert ezt választottam főiskolai szakdolgozatom témájának. Ha jól emlékszem, a konzulens tanáromnak sem tudtam egyértelmű választ adni, amikor a témaválasztás hátteréről érdeklődött. Szerettem volna olyan mondanivalót találni, mely a szépirodalom és a hírlapírás határmezsgyéjén mozog, mivel a magam számára is ezt a területet éreztem otthonosnak. Így fedeztem fel az írónőt, aki anélkül is befolyással volt rám, hogy személyesen találkoztunk volna. 

Csak arról írt, amit hitelesnek vélt. Arról, amit átélt, vagy mások megtapasztaltak. Nem érdekelte a fikció, csakis a konkrét, ellenőrizhető valóság. Paraszti sorból származott, a család hetedik gyermekeként jött világra Ménfőn, a falu szélén fekvő szőlőhegyi házban. Azt a paraszti világot ábrázolta, amelyet személyesen is a sajátjának érzett. Úgy érezte, nem azok az emberek viszik előre a világot, akik elhallgatják az ellentmondásokat, hanem akik feltárják azokat, ám olyan korszakban alkotott, amikor a kimondható igazságnak határa volt. 

Az utolsó sajtóperem (1980) című cikkben megnevezte a mosonmagyaróvári sortűz egyik felelősét, az egykori börtönparancsnokot, akit a káderpolitika a termelőszövetkezet élére helyezett. Még 1964-ben megírta a mosonmagyaróvári vérengzést, interjúalanyok visszaemlékezései és hozzáférhető periratok alapján, A főügyész felesége című kisregényében, de a kézirat csak 1968-ban jelent meg nyomtatásban a Fiú a kastélyból című kötetben. A Kádár-korszak egyetemes metaforáját alkotta meg, amikor egyik riportkötetének a Nádtetős szocializmus (1970) címet adta. Munkásságát szüntelenül jellemezte a megalkuvást nem ismerő igazságkeresés, ahogy azt számos kötetcíme is sugallja: Kinek a törvénye?; Bizonyíték nincs; A közös bűn; Törvényen kívül és belül; A törvény szövedéke. 

Húsz évig írt riportokat és szociográfiákat. Megnyíltak előtte az emberek, hogy miért, azt ő maga így mesélte el: „Bementem az állomás éttermébe, zsúfolt volt, erre odakéredzkedtem egy feketébe öltözött idősebb nő asztalához. Beszélgetni kezdett velem, hová utazom, honnan jövök stb. És a harmadik mondatnál elkezdte mesélni az életét, hogy ő apáca volt, és amikor megszüntették a szerzetesrendeket, hazament a szülőfalujába, és azóta harangozó és sekrestyés a templomban. Ebből élt. Nem tudta, ki vagyok, nem is kérdezte, én meg sosem mondom a foglalkozásomat, szeretek inkognitóban élni. Egész este az életét mesélte. A végén megkérdeztem tőle, mondja, miért mondta el mindezt nekem? Azt felelte: mert magának olyan sorslátó szeme van.”

Számtalanszor felhívta a figyelmet arra, hogy a fiatalok elvándorlása miatt el fognak néptelenedni a falvak, és az idősek kiszolgáltatottan magukra maradnak. A hagyományos vidéki közösségek nem átalakulnak, hanem örökre felbomlanak. „Sorslátóként” már a hetvenes években megérezte, az életszínvonal emelkedésért valójában mekkora árat fizet majd a lakosság. A boldogulás és a szebb jövő ígérete ugyanis azt is jelentette, hogy felmenői életformájával egyszer s mindenkorra szakítva lemond a termőföld birtoklásának esélyéről. Lényegében az egész életműve elkeseredett harc a parasztság életének megváltoztatásáért, a tanulás, a gépesítés, az életmódváltás jegyében – és a tudatlanság, az önbizalomhiány, a gyarlóság, a rosszhiszeműség vagy az ártó szándék ellen. Egymás után leplezte le a téeszeken, a parasztokon élősködő bűnözőket és gazembereket. Ki nem állhatta az ilyen karrieristákat. Rájött, hogy nem csupán az egyéneket terheli a felelősség. A hatalmi szisztéma bizonyos körei választják ki azokat a vezetőket, akik céljaiknak megfelelnek, és végrehajtják az előre eltervezett visszaéléseket. Nem is csoda, ha Galgóczi Erzsébet egy idő után nem volt szívesen látott vendég a megyében. Érkezésének hírére az illetékesek „Galgóczi-riadót” rendeltek el. 

A Nemzeti Színház 1989 tavaszán mutatta be a Vidravas című regényéből készült drámát, a színpadi adaptáció azonban nem aratott akkora sikert, mint a könyv. A regényből ismerte meg az olvasóközönség a MAORT-perben elítélt, majd 1955-ben kiengedett Papp Simon geodéta kutató hiteles történetét, akit soha nem rehabilitálták, jóllehet, koholt vádak alapján ítélték őt előbb halálra, majd enyhítették büntetését életfogytiglanra, ám a göcseji olajkitermelést továbbra is neki kellett irányítani – a börtönből.

Galgóczi Erzsébetet katolikus szertartás szerint temették el a ménfői földbe, szívroham következtében hunyt el. Ötvenkilenc éves volt, javában alkothatott volna még az elkövetkezendő demokráciában is. Nagyregényt szeretett volna írni Az utolsó paraszt címmel: „Már régebben eszembe jutott, hogy hiányzik egy hézagpótló regény, a magyar parasztság utolsó száz évének története, és körülbelül tíz évvel ezelőtt ehhez is összegyűjtöttem az adatokat: mindenféle levéltárakban és más helyeken is. Ma már szinte minden idevonatkozó adat a birtokomban van.”

Halála óta nincs senki, aki szépíróként vagy szociográfusként olyannyira szívén viselné a parasztság sorsát, mint ő tette. Idén lenne kilencven éves.

Borbély László