A kétujjas kesztyűm délután átnedvesedett a hógolyózástól. Pirosak voltak még mindig az ujjaim. Ilyenkor ropogtatni szoktam őket, hogy felmelegedjenek. Talán ezzel hívtam fel magamra a figyelmet. Akkor tudtam meg mindent, amikor még nem értem fel oda, ahova a felnőttek könyököltek, csak néztem fel rájuk, mint valami óriásokra, akik szenteltek néhány kárörömnyi percet egy kisgyerekre, hiszen átlátták nyomban a helyzetet, amiből én nem értettem semmit, de megmagyarázták, és ha nem lett volna olyan kiábrándítóan rideg, akkor el is felejtettem volna.

Elhozott, apád, ugye, mondták a kártyások, mert otthon díszítik a karácsonyfát! Láttam apámat, hogy nem tud válaszolni, zavarában nyeldekel, borospoharába kapaszkodik, mintha szégyenkezne, hogy éppen a kocsmába hozott, ahol egy gyereknek semmi keresnivalója, különösen ezen az estén. Nem találta fel magát, hogy elüsse ezt a rövid megjegyzést valami tréfával; csak azt látta, ahogy egyik embertől a másikig vándorolt a tekintetem, és hogy rájöttem. Lehet ebben valami kétségbeesett kapaszkodás, hogy az alkoholistáknak szentestén is a legmeghittebb hely a könyökölő; akkor csalódtam először az emberekben, ahogy mások titkát szétrombolják. Azért indultunk sétálni, hogy mire hazaérünk, addigra megérkezik, addigra minden megváltozik; tudtam, hogy nem látta még senki emberfia, és mindenki másmilyennek képzeli, ettől olyan borzongatóan rejtélyes éppen ez az este, és ilyen minden meglepetés, ami képes arra, hogy a gondolatainkat kitalálja.

Körülöttünk régen másról beszélgettek az ital mellé könyökölve, már nem léteztem a számukra, alig esett valamennyi fény rám a félhomályból; az újabb rendelés poháron átragyogó bíborszíne csak fokozta a türelmetlenségemet.

De apám ingatta a fejét, hogy korai még, elég nagy vagyok hozzá, hogy megértsem. Talán ha nem ide hoz, akkor még eltartott volna legalább a következő karácsonyig a gyermekkorom. Talán ha szépen elmeséli az egészet, akkor nem olyan lesz, mintha becsapott volna, és az éjszaka kapuja előtt várakoznék. A kapu előtt, ahol azelőtt az angyal várt, már nem láttam senkit sem. Elsiető léptek, járókelők, kutyák surrantak mellettünk a ködös utcán, dohányfüst marta még a szemem, csak néhány távoli fénypont mutatott a karácsonyi otthonok felé.

Apám nem is szólt semmit az utcán, ahogy araszoltunk hazafelé, hallgattuk a hó ropogását a csizmánk alatt. Néhol az átfolyásoktól fagy fénylett keskeny sávokban, de nem figyeltem rájuk, apám elkapott, mielőtt elestem volna, mint a részegek. Szédülés járt a fejemben, hogy otthon mi vár. Az időzítés pontos lesz, a gyertyák sárga csillagai bepettyezik az ablak sötétjét, belépünk a kapun, és ahogy zörren a zár, már hallják odabent, hogy megjöttünk, dobogunk a fal mellett, akár a lovak, hogy csizmánkról lerázzuk a havat.

A szüleim csak egy pillantást váltanak, amiből látom, hogy nem a szokásos mondatok jönnek, és nem hibázhat el a sors semmit, a mai este rólunk szól, csak azért is, és nem lehet senkinek beleszólása, csak azért sem. Szavak sem tehetik tönkre. A szoba közepén nőtt a fa, alatta a titokzatos doboz, de én nem rohanok, hogy letépjem róla az aranypapírt. Ott kínálkozik a tányéron a gerezdekre vágott jonatán alma, az akácméz, a fokhagyma torokgyík ellen. Már minden ráér. És nem bánunk meg semmit sem. Mostantól másként lesz, magunk teremtünk ünnepet, nemcsak úgy teszünk, hanem úgy is érezzük, mintha ez az este csak a miénk lenne. Kevés szóval, kevés mozdulattal indul az ünnep, ahogyan a sarokban a lemezjátszón lefut a tű a bakelitlemezről, halkan siklik a jégen.

Kontra Ferenc