Azt hiszem, igazán gazdag ember lettem életem derekára, nem azért, mert milliók vannak a bankszámlámon (nincsenek), nem azért, mert nincsenek adósságaim (vannak), nem azért, mert drága autóval járok (nincs autóm), s nem is azért, mert bármit megvehetek (nem vehetek meg bármit, de szerencsére nem is akarok). Jóllehet az igazi gazdagság nem pénzben kifejezhető dolog. Igazán gazdag azért vagyok, mert szeretetben élek a családomban és a barátaimmal, és nem mellesleg olyan dolgokkal foglalkozhatok, amelyeket – még ha néha terhesek és kimerítőek is – szeretek. Például nagyon szeretek olvasni, tanulni, írni, és nagyon szeretem a kertet és a méhest is, a növényeket és az állatokat is. De azért is nagyon gazdag vagyok, legalább is azt hiszem, mert mindennap tudatosan hagyok egy kis időt arra, hogy kicsit unatkozzak.

Reggel, a gőzölgő tea mellett, mielőtt elkezdem neked írni ezt a kerti levelet, unatkozok. Aztán végigfut három-négy téma a fejemben, amelyekről beszélhetnék neked, s meg is tudnám írni, de eszembe jut, hogy az egyiket már megírtam, a másikhoz meg még nem vagyok eléggé felkészülve. És akkor elkezdem nézni a gőzölgő teát, s észreveszem, hogy végre megint unatkozom. Ó, milyen jó volt kamaszként unatkozni az iskolában, mennyi jó könyvet olvastam, mennyi jó gondolatom volt, mennyit álmodoztam, pusztán csak azért, mert a közoktatás gyötrelmesen unalmas volt, s volt időm unatkozni.

Még többet unatkoztam gyermekként, mert a szüleim hagytak nekem időt erre. Nem volt beosztva az egész napom, nem volt számtalan különóra és edzés, amire rohannom kellett volna. Játékaim voltak, és a kert, a határ, amit be lehetett barangolni, néhány játszótársam, akikkel együtt is nagyszerűen tudtunk unatkozni. Persze előfordult, hogy ezekben az unalmas órákban hülyeségeket csináltunk, amit megbántunk, de máskor meg bunkit terveztünk, amit aztán újra és újra felépítettünk, képzeletbeli ellenségeket győztünk le, és különösen sokat álmodoztunk. Mert amikor unatkoztunk, volt időnk arra is, hogy álmodozzunk, hogy elképzeljünk olyan dolgokat, eseményeket és benne saját magunkat, amelyek nincsenek.

Mi értelme van az álmodozásnak?

Sokan azt mondják, „az álmodozás az élet megrontója”? Nem értek ezzel egyet, szerintem nagyon is jó álmodozni, s aki nem álmodozik, nem is él igazán. Ráadásul a legjobb dolgokat az ember ilyenkor találja ki, s persze számtalan csacskaságot is.

Ma mindenki rohan, de feltesszük-e vajon a kérdést, hogy hova rohanunk?

Miért sietünk?

Odaérünk-e valaha?

A boltokban például még ugyan egyszerre vannak pénztárosok és automata kasszák, s még választhatunk, de nemsokára már ez sem lesz, vagy nem lesz jellemző. Csak automata kassza lesz, vagy még az se. Pedig én szeretek belenézni a pénztáros szemébe, köszönni neki, váltani vele pár szót, megköszönni a munkáját. Ugyanígy, ha valaki mézet vesz tőlem, jobb szeretem, ha eljön hozzám, váltunk pár szót, megmutatom a kaptárokat, megmutatom a méhész műhelyt, elmondom, mennyi munka van egy-egy csupor mézben, s közben megkérdem, hogy ő mivel foglalkozik, hogyan él. Néha egy-egy vendégem megáll velem a méhesben, s percekig nézzük, ahogy a méhek zümmögve repülnek. Ezt szeretem a legjobban, amikor egy teljesen ismeretlen emberrel együtt csak szemlélődünk, ha úgy tetszik, kicsit unatkozunk is, bár talán ez már nem az unalom, csak a tömény idő aranyló csorgásának áteresztése önmagunkon. A méhesben ezt különösen lehet érezni, ezért előfordul, hogy csak üldögélek a méhes házikóban délutáni szundikálásom után, s nézem, ahogy hömpölyög tova a nap leányainak aranyló folyama. Még nem kezdem el a délutáni munkát, nem rohanok sehová, hagyok pár percet álom és ébrenlét között, hogy unatkozzak.

Ilyenkor érzem magamat igazán gazdagnak.

Íme, van időm unatkozni.

Nem, még csak nem is meditálok, nem a légzésem figyelem, s nem a testi érzeteimet, nem hallgatok zenét, és nem a jövőt és nem a világot tervezem meg. Egyszerűen csak unatkozom, és lassan kiüresedek ebben. Ilyenkor nem tartom az unatkozást rossznak vagy pazarlásnak. Az unalom ilyenkor segít megújulni, éberen álmodozni, új gondolatokat szülni és azokat elengedi. Az unalom ilyenkor teret ad annak, hogy az ember észrevegye önmagát.

Természetesen az unalom lehet rettentően nyomasztó, például ha valaki unja, amit csinál, unja a többi embert, mert unja saját magát, unja saját életét. Ez az unalom betegség, mert aki így unatkozik, nem tud örülni az életének, nem tudja szeretni sem önmagát, sem másokat, sem a világot. Az ilyen embernek nehéz segíteni, azt hiszem, csak önmagán segíthet igazán, ha elszánja magát arra, hogy észreveszi, sem ő, sem a többiek, sem a világ nem unalmas, sokkal inkább érdekes, tanulságos és gazdag. Az ilyen embernek meg kell tanulnia nemcsak nézni, hanem látni is.

És persze van olyan, hogy az ember unja a munkáját, pedig szereti, s van olyan, hogy unja a beszélgetést, amiben éppen részt vesz, pedig szereti az embereket, akikkel beszélget, vagy unja a tanulást, pedig szeret tanulni. Ilyenkor szerintem nincs semmi baj, valójában csak nem jól figyel, lehet, hogy a munkája éppen fárasztó, monoton, látszólag unalmas, de lehet, hogy éppen olyan részhez ért, amiben érdemes még jobban elmélyedni, amit már tud, megtanult, s most nem unja, hanem ismeri, megtanulta. Ekkor érdemes szintet lépni, s meditációt csinálni a jól ismert folyamatokból, megfigyelni magunkat benne. Ugyanígy, amikor esetleg ununk egy témát, mert annyira nem érdekel, de az embereket szeretjük, akik beszélnek róla, érdemes kicsit kívülről szemlélni magunkat és őket is, megfigyelni a gesztusokat, a beszédet, a mozgást, az arcokat, eltűnődni a viszonyulásunkon, s máris bármiről is beszélnek barátaink, családtagjaink, ismerőseink, sokkal-sokkal érdekesebb lesz, mert egész világok bontakoznak ki egy-egy beszélgetésben. Persze azért néha nem árt néhány érdekesebb és értelmesebb témát felvetni, megtanulni kérdezni, de a beszélgetés művészete egy másik kerti levél témája kell hogy legyen majd. Végül pedig a tanulás is sokszor unalmas, mert hosszadalmas és nehéz, sokat kell készülni; mire az ember megtanul valamit, igen gyakran évekbe telik, s közben vannak nehezebb, lassabb, unalmasabb részek. Valójában ezek a legértékesebb periódusok, mert látszólag nehéz megtanulni a szavakat, amikor nyelvet tanulunk, látszólag nehéz minden részletet elsajátítani, amikor egy szakmát tanul valaki, de aztán ezek a szavak, fogások, ismeretek lassan beépülnek, s az ember elkezdi élvezni a tanulást, akár nyelvet, akár szakmát, akár bármi mást tanul. Nekem például minden esszém egy-egy tanulási folyamat leírása, amolyan tanulási algoritmus, aminek vannak felfelé és lefelé ívelő részei, s amiben van megtorpanás is. Használd ezeket a megtorpanásokat, ezeket az unalmakat arra, hogy körbetekints, s vedd észre, milyen gazdag vagy, hiszen unatkozhatsz, mert élsz.

Weiner Sennyey Tibor