Ha az ember már veszítette el otthonát, akkor érti meg igazán, hogy az otthon mennyire fontos, értékes, mennyire nem evilágról való valami, s mégis mennyire gyakorlatias, anyagi és szellemi egyszerre, mennyire nehéz megteremteni, s mennyire könnyű mégis: hogy az otthon végső soron nemcsak ház, lakás, szobák, bútorok, komfort, hanem valami más, valami több is.

Kétéves koromban már költöztünk, s első emlékeim, jó és rossz élményeim, traumáim is ezzel a folytonos költözéssel, állandó változással, egyik helyről a másikra bútorozással kapcsolatosak. Egerben születtem, de közben laktunk Pannonhalmán is, jártunk Miskolcra és Budapestre, aztán – viszonylagos védettségben és saját gyerekszobában – egy kis dunántúli faluban nőttem fel, ahonnan tizennégy évesen elkerültem kollégiumba. Itt tizenketten voltunk egy szobában, az intim szféra leszűkült, az egyedüllét megoldhatatlannak látszott. A folyosón voltak szekrényeink, ahova minden délután benézett a nevelőtanár, hogy „rend van-e”? Hamar rájöttem, a szekrényke alja felemelhető, és van egy kis rés, ahova bármit el lehet rejteni, és rajtam kívül senki sem tudhat róla. Könyvet, jegyzetfüzetet, cigarettát, néha egy-egy üveg bort rejtettem oda. Ez volt az első saját, intim rekeszem: otthonom, ha úgy tetszik. A következő évben már rájöttem, hogy több szekrény is üresen marad a folyosón, és ha egy ilyenre rányomok egy lakatot, azt soha senki nem nézi. Így nyitottam saját bárszekrényt, trafikot és könyvtárat. Ma már nem vagyok büszke ezekre a kamaszkori házfoglalásaimra, bár akkoriban vagány huncutságnak tűnt, de talán visszaélés is volt azzal, hogy jó megfigyelő voltam mindig, és gyorsan kialakult a helyismeretem. Aztán kibővült otthonom, szerves részévé vált az iskola kis könyvtára és az erdei vadászles, ahova olvasni jártam ki, na meg a kis kápolna mögötti apró tisztás.

Mindezek olyan helyek voltak, ahol egyedül lehettem.

Az otthonom ilyen megosztott, mozaikterekből épült fel lassacskán, hogy érettségi után elpárologjon. Rövid időre hazatértem, lett saját szobám, kis kerek asztallal. Ez a kicsiny szoba nekem maga volt akkoriban a merő luxus, miután évekig tizenegy másik fiúval éltem egy szobában. Kerek asztalkám azóta velem van.

Aztán elkerültem egyetemre, három évig ismét kollégiumban laktam, igaz, már sokkal jobb körülmények között, hiszen csak négyen voltunk egy szobában. Ekkorra már volt gyakorlatom az együttélést illetően, és ismét gyakran felkerestem a könyvtárakat, az erdőket, a kápolnákat, ha hiányzott valami, amit otthonnak hívok.

Aztán tanultam és dolgoztam, ösztöndíjat kaptam, szerkesztő lettem az egyetemi lapnál, árvasági segélyt is kaptam, és természetesen a diákhitelt is felvettem, így már volt annyi pénzem, hogy saját albérletet vehessek ki, eleinte másokkal, később egyedül. Ez nem mindig volt zökkenőmentes, de volt saját asztalom, ágyam, szekrényem, szobám. Sokat tapasztaltam ebben az időben, mígnem egyszer csak egy kisházban találtam magamat. Ez a kisház egész kötetnyi verset ihletett, persze jó barátomnak hála volt lehetőségem ott élni, de a házhoz tartozott egy zsebkendőnyi kertecske is. Egy kis zöld. Ekkor megértettem, mennyire fontos része az otthonnak a kert is, mert a kert lehetőséget ad a gondoskodás gyakorlására.

Aztán a fővárosba kerültem, udvaroltam, szerettem, és beköltöztem egy kis pesti albérletbe szerelmem mellé, vittem kerek asztalom, székem, könyveim. A napsárga gangon azon gondolkoztam, hogy itt, úgy tűnik, mindenkinek egy szelet ég jár, s a budapesti bérházak keretezik ezt. Aztán itt is megtaláltam a sétákat, a könyvtárakat, bár kétségtelen, hogy a kápolnákat kávéházakra cseréltem. Kiterjesztettem otthonom a fővárosra, s még ma is, ha arra járok – hiába már rég nem ott élek – otthonosan mozgok, ismerősek az ismeretlenek is. Megértettem a fővárost öt év alatt, s otthonra leltem benne is, ahogy falun, ahogy kollégiumban, ahogyan albérletben. Lett egy íróasztalom, munkahelyem, Gül Baba három rózsájával fiókjának fogantyúján, s ez az íróasztal is jött velem aztán. Ilyen szedett-vedett darabkákból áll az életünk. Aztán egyszer csak ide kerültem, ebbe a kis piros házba, ahonnan ezeket a kerti leveleket is írom neked, s végül ez lett – immár több mint egy évtizede – otthonunk. Otthonunk nagy kerttel, és kiegészülve a méhessel, erdei sétákkal, kedves várossal, amiben jó könyvtár is van. Mindezt csak azért meséltem el, hogy lásd, milyen nehezen és lassan alakult ki számomra is az a tér, amit talán intim szférának nevezhetnénk leginkább, és mindez az otthonossághoz még kevés, mert kell hozzá idő, figyelem, türelem, rengeteg munka, segítség és hála, amivel az ember elkezdi megismerni, alakítani maga körül a teret.

Bizonyos tárgyaknak, bútoroknak története lesz, s ezért ragaszkodik hozzájuk az ember, még ha nem is mindig a legpraktikusabbak, mint kerek asztalkám vagy súlyos íróasztalom. De az otthonunk nem csak bútorok a térben, legkevésbé sem lakberendezés. Még a kápolna mögötti kis tisztáson kezdtem el, aztán az első saját szobámban is folytattam, hogy reggelente füstölőt gyújtottam és hálát adtam, hogy felébredtem reggel és új napot kezdhetek. Kértem, hogy segítséget kapjak, egészséget, támogatást, erőt, türelmet, amire éppen szükségem volt, hogy haladni tudjak az életben, fejlődni, mert az ember egyedül semmi, de az ember egyedül tud igazán kapcsolódni a mindenséghez. Máig is tartom ezt a szokásomat, s azt hiszem, e reggeli rituálém köré szerveződött otthonom. Hála és kérés. Aki nem tud hálát érezni, az sosem érezheti magát otthon. Aki nem tud kérni, az elfogadni és adni sem tud. Aki megtanul adni: igazán gazdaggá válhat.

Végül pedig úgy gondolom, a nagy lózungok a hazaszeretetről mind-mind mellébeszélés. A hazaszeretet akkor alakulhat ki, ha az ember otthon érezheti magát saját hazájában, ha van saját tere, szobája, intim szférája. És szerintem éppen ezért a lakhatás alapjog, mert ez nélkülözhetetlen a méltó emberi élethez. Az az igazi haza, amelynek tagjai munkálkodnak azon, hogy minden ember otthon érezze magát benne. Még a vendégek is. S végső soron az lenne a cél, hogy otthonosan érezzük magunkat a világban, amiben élünk, s otthon legyünk saját magunkban is, ha már így alakult. Megismerjük magunkat, saját belső szekrényeinket, szobácskáinkat, erdeinket, kápolnánkat, s tudjunk odabent hálát adni mindezért. Ezt jelenti számomra az otthon, s azt, ami majd mindezek után mindannyiunkat vár.

Weiner Sennyey Tibor