Az íróknak valójában alig van két-három alaptémánál többjük, amelyekhez újra és újra visszatérnek. Sőt, állítólag az egész emberiségnek alig van egy tucatnyi alaptörténete, amelyeket különféle változatokban ismétel. Ezt mondják, de az ilyen általánosításokkal az a baj, hogy bár lehetnek igazak, közben megfeledkeznek arról, mekkora különbségek lehetnek egyik vagy másik történet elmesélése között, hogy a stílus, a részletek, a nyelvhasználat, a finom árnyalatok, a nagy párbeszéd: mennyire fontos része annak, amit emberi kultúrának nevezünk. S ez lényegesebb, különösen válságos időkben, mint azt gondolnák. Ezeken a történeteken, ismétléseken és változatokon keresztül mondjuk el, hogy kik vagyunk, mi a történetünk, így ismerjük meg magunkat és magunkon keresztül a világunkat is.

Egy Odüsszeusz-történetet, a bolyongás és hazatérés történetét nemcsak azért mesélünk el újra és újra, mert kalandos, izgalmas, szép, hanem mert minden korban kicsit mást is jelent, ezért érvényes minden újabb és újabb művészi interpretáció, akár Odüsszeusznak hívják a főhőst, akár Leopold Bloomnak, akár Matt Damonnak. Homérosz végső soron két történetet mesél el – már amennyiben egy Homérosz volt, és mindkét eposzt ő írta, ami erősen kétséges –: a nagy háborút, amelyben istenek és hősök küzdenek a halhatatlanságért, és a nagy háború utáni traumát, ahol az ember küzd a hazatérésért, vagyis az életéért. Nem csoda, ha a mai kornak utóbbi ismerősebb, mert itt már nincsenek istenek és hősök, s a halhatatlanság technokrata rémálommá kezd válni, az élet pedig küzdelem az életben maradásért. A halandó ember utolsó reménye, hogy hazatérhet, az otthont megleli, s az otthonosság érzetét átélheti az életében, még ha csak néhány pillanatra is.

De meddig tudjuk ezt az otthonosságot fenntartani?

A jó szülő igyekszik gyermekének megteremteni az otthont, a rendszerességgel a biztonságos környezetet, az otthonosságot, amelyben gyermeke felnőhet. Ez a gyermekkor. Még ha sikerül is otthonosan éreznünk magunkat benne, legtöbbünk mégis meggyötörve jön ki a gyermekkor védőernyője alól, mert vagy a szülők rontják el, vagy a közoktatás, vagy a kortársaink, vagy mi, vagy így együtt leginkább.

Lehetséges lenne, hogy a modern társadalom eleve képtelen normálisan hozzáállni a gyerekekhez, anélkül, hogy traumatizálná őket? Lehet, hogy az egykori beavatási rítusok vagy a faluközösség jobban illett az emberi természethez, mint a vizsgadrukk és a globális világfalu információáradata?

Mindenesetre a gyermekkorból kikerülve a kamaszkor hormonviharaival szemben éppen olyan védtelenek vagyunk, mint fiatal felnőttkorban az otthonteremtés nehézségeivel. Amikor aztán végre, így vagy úgy, ilyen vagy olyan otthont teremtenek az emberek, akkor elválnak, eladják, elherdálják, kinek mi jut, s így aztán az otthontalanság lesz otthonuk. Ha mégsem, akkor az otthontalanság élményét élik meg nap mint nap a munkájukban, amivel fenntartják életüket, vagy otthontalanok a házasságukban, vagy otthontalanok a kapcsolataikban.

Otthontalanok vagyunk a világban.

Otthontalanok vagyunk az életünkben.

Valami nincs a helyén.

Valami nincs rendben.

A világ válságban van, de senki sem néz befelé, hogy megnézze, valójában ő, az ember van válságban. Ugyanis azért, ami a miénk, felelősséget kellene vállalni. Felelősséget tudunk-e vállalni a világért, hogy az újra otthonos lehessen, bármennyire ellenséges, nehéz, esetleges és kegyetlen is tud lenni?

De aztán a felnőttkor rohanásából az időskorba érünk, remélve, hogy a nyugdíjaskorban majd az otthonosság ránk talál, remélve, hogy életünk már nem a létért való küzdelem lesz, remélve, hogy hazatérünk az öregségbe… ám mindezek helyett a legtöbbeknek az unalom, a betegségek és a magány jut. Az idősek otthonát azért hozta létre a modern társadalom, mert érezte, hogy valamit kezdeni kellene az öregekkel, valahogy gondoskodni kellene róluk. Meg aztán sokszor a családok már nemcsak arra alkalmatlanok, hogy saját gyerekeikkel kezdjenek valamit, de saját öregjeikkel sem tudják, mit kellene kezdeni a létért való küzdelem közepette.

Végső soron minden embert legalább élete végén megilletné, hogy legyen egy otthona, hogy otthonosan érezze magát, de megfeledkezünk arról, hogy ennek az otthonnak a világban kell lennie, nem egy művi szigeten, egy váróteremben, ahol nem a következő vonatra, hanem az utolsó útra vár mindenki. A legtöbb idős embernek az a jó, ha benne van a társadalomban, nemcsak idősekkel találkozik, hanem kapcsolatban marad a többiekkel. Azt szeretnék, amit gyermekkorban és felnőttkorban is: otthon lenni a világban, végső soron otthon lenni a saját életükben.

Vajon megtaláljuk-e az otthonunkat? Korábban írtam már saját otthonélményemről kerti levelet neked, de most az otthonosságról írok, általánosságban, ami mást jelent, még ha össze is függ a kettő.

Tudjuk-e mi az otthonosság? Megéljük-e életünkben az otthonosságot? Vagy csak felnövünk valahol, csak lakunk, élünk valahol, de ehhez a valaholhoz már nem úgy kötődünk, nem érezzük, hogy a miénk, hogy az otthonunk? Ráadásul az otthon nemcsak ingatlan, nemcsak egy szoba, ház: lehet egy utca, egy város, egy ország, egy kontinens, egy bolygó is. De otthon lehet a zene, az irodalom, a művészetek. Az otthon lehet ízek, ételek, italok. Otthon lehet a nyelv, egy fa, egy tisztás. Végső soron otthonos lehet az embernek a kozmosz.

Mikor veszítettük el otthonosságunk a természetben? Mikor volt az, hogy már kényelmetlenné vált leülni egy fa tövébe, és az eget szemlélni? Mikor gondoltuk azt, hogy már soha többé nem találhatunk haza? Mikor lett a világ csak egy albérlet, ami soha nem lehet az otthonunk? Amikor mindent pénzért kezdtünk adni? Amikor ez a pénz láthatatlanná tette azt, amit megvettünk rajta?

Nem tudom.

Talán magunkban nem érezzük magunkat otthon? Talán az ember nem találja önmaga középpontját? Talán ezért is kell újra és újra elmesélni néhány alaptörténetet, újra és újra megtanulni, hogy mit jelent embernek lenni? Ezért van szükség az irodalomra, a történeteinkre, arra, hogy egymásnak meséljünk, együtt legyünk és beszélgessünk és történeteket osszunk meg, olyanokat, amelyeket már milliószor hallottunk. Mert a történeteink tehetik otthonosabbá a világot, végső soron az életünket, és otthonossá az elkerülhetetlen halálunkat.

Az az ember ugyanis, aki otthon érzi magát életében és halálában, már otthonosan érezheti magát a halhatatlanságban.

Weiner Sennyey Tibor