Ircsik Vilmos (1944) író, műfordító. Az ELTE Bölcsészettudományi karának magyar–orosz–német szakán végzett Eötvös kollégistaként. Veszprémben él. A Magyar Írószövetség tagja. Prózát, tanulmányokat, könyvismertetőket közöl többek között a 2000-ben, a Magyar Naplóban, a PoLíSzban, az Agriában. A Nagyvilágban műfordításai láttak napvilágot a mai német, orosz és osztrák irodalomból. Szépprózai-, műfordításkötetei 1997 óta jelennek meg. – Kovács katáng Ferenc interjúja.

Kovács katáng Ferenc: A Nagyvilág és legendás lapszerkesztője, végül laptulajdonosa, Fázsy Anikó hozott össze bennünket. A Nagyvilághoz való közel egy évtizednyi kötődésem az aranykort jelentette nekem. Téged még szorosabb munkakapcsolat fűzött az 1956 óta működő, s Anikó 2016-ban bekövetkezett haláláig tartó egyedülálló, világirodalomra kitekintő folyóirathoz. Mesélj arról az időszakról!

Ircsik Vilmos: A Nagyvilággal még boldogult ifjúkoromban, egyetemistaként kerültem kapcsolatba, 1969-ben ott jelent meg egy versfordításom, amire akkor nagyon büszke voltam. Utána hosszú szünet következett, mivel orosz műfordítóként más fórumokat találtam. Aztán az utolsó hét-nyolc évben, úgy 2008-tól 2015-ig bezárólag oszlopos tag lettem. Német fordításaim elnyerték Anikó tetszését, aki a személyes megismerkedés után hamarosan felajánlotta, hogy belső munkatárs legyek, azaz vezessem a német és orosz rovatot. Nagy horizontú irodalomszervezőként ugyanis hiányolta a rendszerváltás után teljesen elhanyagolt orosz irodalmat. És mindezt egy olyan időben, amikor az irodalmi haszonlesők mindennel törődtek, csak nem a mai orosz irodalom színe-javának magyarországi megismertetésével. Személyesen viszonylag ritkán találkoztunk, hiszen a teljes szerkesztőségi munka e-mailen keresztül folyt, és Anikóval a hosszú évek során ezen az úton egy egész kötetre való beszélgetésünk gyűlt össze. Tényleg érdemes lenne kiadni, de erre úgysincs esély, éppen ezért idézek belőle néhány részt.

„Kedves Vilmos!

Nagyon örülök, hogy állandó munkatársaink között üdvözölhetem. Akkor az ajánlatai alapján kérem, máris kezdje el. Én is szeretném, ha megszűnne az egyoldalúság, a „posztmodern“ áradás. Mi lett olyan jó írókkal, mint például Raszputyin – Matrjona háza. Üdvözlettel és köszönettel, Anikó, 2010. január 20.”

Persze a Matrjona házát nem Valentyin Raszputyin, hanem Szolzsenyicin írta. Ezen a tévedésen aztán később, amikor egy Raszputyin-novellával jelentkeztem, jót nevettünk. Mert Fázsy Anikó ilyen ember volt, ellentétben másokkal, akik bizonyára kicsinyes sértődöttséggel vették volna tudomásul a tapintatos figyelmeztetést. Szóval az idők folyamán kiderült, hogy mind esztétikailag, mind erkölcsileg, mind politikailag azonos elveket vallunk, és így kapcsolatunk egyre meghittebb, egyre őszintébb és elmélyültebb lett. Olyan bizalommal lettem iránta, mint a nővérem iránt. Ez a hasonlat azért helytálló, mert valóban van egy vele teljesen egykorú nővérem. Soha nem fogom elfelejteni neki, hogy leközölte Günter Grass két versét – az egyik az Amit ki kell mondani, a másik az Európa szégyene –, amelyekért szerzőjüket Németországban meghurcolták, és fennállt annak a veszélye, hogy ránk is ugyanez a sors vár a magyar fordítások közléséért. Szerencsére a magyar liberálisok nem voltak elég éberek, vagy akkoriban már nem olvastak Nagyvilágot, amely pedig a megszűnéséig a legolvasottabb magyar folyóirat maradt. Ezekben az időkben egyszer a gázóra-leolvasó felfedezte az előszobai asztalomon a legújabb példányt, és állandó olvasójaként lelkendezve kezdett beszélni róla, én pedig ugyanolyan lelkendezve közöltem vele, hogy nem akárki vagyok ám, hanem a Nagyvilág munkatársa és szerkesztője. Anikóról a halálakor azt írták a nekrológok, hogy a hátán vitte az egész lapot, ami egyébként igaz is. Azt viszont boldogan nyugtázhatom, hogy az utolsó években Cirenei Simonként tudtam enyhíteni a terhein. Például a 2014. júliusi német vagy a 2015. januári, szinte teljesen orosz számát csaknem egymagam írtam és szerkesztettem. Viszonyunk az évek folyamán egyre szorosabb lett. Mindennapi munkakapcsolatunk mellett soha nem mulasztottam el a karácsonyi, újévi, névnapi jókívánságokat vagy a gratulációkat a kitüntetéseihez, Anikó pedig türelmesen megtanított rá, hogy az Isten szerelmére, a gondolatjelet a Crtl és a jobb felső sarokban lévő billentyű megnyomásával tegyem ki, azon kívül pedig megtisztelt írói munkásságom nyomon követésével is. Ennek igazolására, no meg azért is, mert ez az utolsó levélváltásaink egyike, ismét idézek tőle néhány sort, ahol a szokásos szerkesztői témák mellett ezt írja:

„Kedves Vilmos!

Örömmel olvastam a Magyar Naplóban A repedés című elbeszélését. Az ember tényleg örül, ha manapság végre egy jó elbeszélést olvashat. 2015. augusztus 7. Anikó”

Ennek az emlékezésnek az ad szomorú aktualitást, hogy Fázsy Anikó éppen öt éve, 2016. január 16-án halt meg és 29-én temettük Kesztölcön. Nyugodjon békében!

KkF: Előre kell bocsátanom, hogy nagy örömmel csapok le – ha valahol feltűnik – egy-egy írásodra. Magával ragad a mesélő, a történetformáló kedved. Sétálóidőn című új köteted nyitó novelláját a Nagy Háborúban elesett nagyapád emlékére ajánlod. Korábban én is írtam az enyéimről. Az apai nagyapám „amerikás” volt, az anyai Horthy flottáján szolgált Pulában. Nagy-nagy különbség, hogy engem a matrózból lett ács lovagoltathatott a térdén és oktathatott, hogy ha nem tanulok meg úszni, úgy járok, mint a víziszonnyal küszködő barátja, akit egy gyakorlat közben ketten vonszoltak át a hadihajó törzse alatt, mert parancsmegtagadásért talán még haditörvényszék elé is állították volna. Írásaidhoz mennyi élményanyagot sikerült összegyűjtened a családi emléktárból?

IV: Sokkal kevesebbet, mint gondolnád. A nagyszüleimet nem ismertem, egyedül anyai nagyanyám élt kétéves koromig… A szüleim pedig nem voltak nagy mesélők. Sok mindent szégyelltek a múltjukból, és ha róluk, az ő világukról írok, többnyire éppen ezt a be nem vallott múltat igyekszem feltárni, amit persze nem hallgattak el teljesen, különösen anyám beszélt róla, és én talán csak utólag érzem kevésnek mindazt, amit elmondott. Ő őrizte szegényes családi ereklyéinket, leveleket az első és második világháborús frontokról, régi fotókat, az udvarunkra 1945 márciusában becsapódott bombaszilánkot és így tovább. Amikor pedig arra került a sor, nekem ennyi is elég volt, ez már beindította a fantáziámat. Persze, a közvetlen család mellett ott voltak a rokonok, szomszédok, később a felségem családja, úgyhogy éppen elég információt kaptam az orális történelemből.

KkF: Egy drogista… című novelládban saját gyermekkori élményeimre bukkantam. Villany- és telefonpóznák porcelán szigetelőit dobáltuk mi is. Néhol még ma is látni ilyen felső vezetékezést, de azt már aligha, hogy egy gyerek a fülét az oszlophoz szorítva hallgatná a misztikus zümmögést. Én bizony mintha még értelmes telefonbeszélgetéseket is hallottam volna, s le is jegyeztem egy kockás füzetbe. Te vezettél gyerekkorodban naplót? Írogattál? Verseltél?

IV: Nem, nem és harmadszor is nem! A fantáziámat egész más módon, szóban, azaz folklorisztikus szinten elégítettem ki és fejlesztettem. Például gombfoci-csapatokat gyűjtöttem, az egyes játékosoknak nevet adtam, élettörténeteket találtam ki nekik, és meccstörténeteket gyártottam. Márpedig mindez ugye része az alkotófolyamatnak. A természet közelsége is ilyen ihlető forrás volt, amely apró mítoszok teremtésére ösztönzött, különösen tehénlegeltetés közben, mert nekem még azt kellett csinálnom, tehenet legeltetni. Ott is nagyon sok történet fogalmazódott meg bennem. Mindez az iskolai dolgozatokban kamatozott, amelyekről a tanítók nem akarták elhinni, hogy én írtam őket. Szóval egy olyan világban éltem, amely ma már egyszerűen nem létezik, és amelyet igyekszem megörökíteni, még akkor is, ha sok nagyokos az ilyen írói attitűdöt rég elavultnak tartja.

KkF: A fordítás vagy a saját művek alkotása az igazi szerelmed?

IV: Csehov polgári foglalkozását tekintve orvos volt, amit legalább olyan komolyan vett, mint az irodalmat. Az ellentmondást úgy magyarázta, hogy neki az orvoslás a felesége, az írás pedig a szeretője. Én is így vagyok a műfordítással és a saját műveimmel, csak azt nem tudom, melyik a feleségem és melyik a szeretőm. Ha jól belegondolok, azt hiszem, mára bigámista lettem.

KkF: Minden fordítónak más-más a módszere. Ha nem titok, avasd be az Olvasat olvasóit: ki választja ki a soron következő művet? Körüljárod, kóstolgatod, vagy egyből nekilátsz átültetni magyarra? Milyen tempót diktálsz magadnak? Van napi rutinod?

IV: Ha szabad így mondanom, két nagy műfordítói korszakom volt. Már említettem, hogy az 1970-es években orosz műfordítóként megfelelő fórumot találtam, mégpedig a Móra Kiadót, ahol Rigó Béla folyamatosan ellátott fordítandó művekkel. Ott tehát megbízásra dolgoztam, amit egyáltalán nem éreztem nyűgnek, hiszen a szovjet-orosz irodalom olyan kiválóságait fordíthattam, mint Nagibin, Belov, Szolouhin, Tyendrjakov, a klasszikusok közül pedig Kaverin vagy Alekszej Konsztantyinovics Tolsztoj. A másik a Nagyvilág-korszak, ahol Fázsy Anikó teljesen szabad kezet adott, és azt fordíthattam, amit jónak láttam, többek között költőket is. Így állt össze egy verseskötetem, A lélek határai, amelyben a 20. századi német és orosz líra legjobbjait szólaltattam meg. Külön említem Heiner Müller összes verseinek lefordítását, amely A boldogtalan angyal címen jelent meg és Uwe Johnson Hogyan halt meg Jakob című regényét. Mindkettőt magam választottam és mindkettőt sikerült is megjelentetnem. A Hogyan halt meg Jakob magyar szempontból is nagyon fontos regény, hiszen ha indirekt módon is, de világirodalmi szinten elsőként szól az 1956-os magyar forradalomról. Nagyon szép könyv készült a fordításból, nagy példányszámmal, de sajnos a terjesztést a kiadónak nem sikerült megoldania. Ami a módszereimet illeti, azok nagyon változók. Egy regényhez természetesen mindennap le kell ülni, egy vershez vagy verseskötethez pedig egyszerűen ki kell várni az ihletet, vagyis meg kell találni a rímeket, a ritmust és így tovább.

KkF: Hol egy Hitel esten, hol a Napút lapszámbemutatóján, hol Nagy László szülőházában találkozunk. Egy vidéken s egy külföldön élő. Szinte gyakrabban futunk össze, mint a pesti írók… Hogyan éled meg a „vidékiség” előnyeit, hátrányait?

IV: Erről nincs sok mondanivalóm. Néha kétségtelenül jobb, ha az ember közelebb van a tűzhöz, de a kiteljesedéshez ez nem elég. Erre jó példa a Nagyvilág, amelyet Fázsy Anikó az utolsó évtizedben Kesztölcről szerkesztett és mégis az egész világra nyitott vele kaput. Egyetemista korom után sokáig vissza akartam menni Budapestre, ma már nemigen… Értse mindenki úgy, ahogy akarja. Ebben persze az is szerepet játszik, hogy interneten bármilyen szerkesztőséggel és bárkivel állandó kapcsolatot lehet tartani.

KkF: Nem is olyan régen talált ránk egy Norvégiában élő közös ismerősünk. Ilyenkor szokás azt mondani, hogy milyen kicsi is a világ. Kíváncsi lennék arra, hogy benned is felmerült-e valaha, hogy máshol, idegen földön is kipróbáld magad?

IV: Soha nem foglalkoztatott ilyen gondolat. Noha az ereimben túlnyomórészt német vér folyik, mégsem vágyódtam se Ausztriába, se Svájcba, se Németországba. Pedig milyen közel vannak… És a nyelvüket is tökéletesen beszélem. Én azonban csak itt tudtam elképzelni az életemet. Hogy is szól az a vicc? Bizonyára kalandvágyból ragaszkodom annyira ehhez az országhoz. Vagy genetikailag belém kódolt élhetetlenségből. Ez igaz is lehet meg nem is. A nagyobbik fiam tudniillik ugyanezt vallja, a kisebbik viszont már tizenegy éve Glasgow-ban él és brit állampolgárságot is kapott, megtartva persze a magyart.

KkF: Sok meglepetést tartogatsz még a számunkra? Van a fiókodban, fejedben

kiadásra váró mű?

IV: Az utóbbi években két vaskos novelláskötetem jelent meg, 2014-ben a Kertek és kerítések, 2020-ban pedig a Sétálóidőn. Egy darabig úgy éreztem, hogy kiapadt a novellaírói vénám, ami talán igaz is, de ősszel már egy meseregény írásába kezdtem, amelyen most végzem a legeslegutolsó simításokat. Többet nem akarok róla mondani, mert időközben kiírtak egy pályázatot, és benevezek vele, a cím említése pedig akár kizáró ok is lehet. Hogy nyerek-e vele valamit, az bizonytalan, mint a kutya vacsorája, de hogy meg fogom jelentetni, az biztos. Ugyanis kimondottan meg vagyok vele elégedve, és nagyon örülök, hogy éppen egy ilyen nehéz időszakban jött ki belőlem egy ilyen bűbájos téma.