Ayhan Gökhan interjúja Tóth Erzsébet költő, esszéistával

Ayhan Gökhan: Nemrég Caspar David Friedrich: Jégtenger című festményére írt szöveget a Literán. A kép egyszerre jelez egy ember előtti és egy ember utáni világot. Kortárs szemmel nézve ez a kép megelőlegezett látvány a jövőből?

Tóth Erzsébet: Deres Kornéliától kaptam a képet a Litera.hu Inspiráció sorozatában. Rendkívül megható volt, hogy rám gondolt, mert mindig az a rögeszmém, hogy a fiataloknak én már nem is létezem. Maga a kép viszont hátborzongató mélységeket idézett föl bennem, szó szerint elém került egy „ember” nélküli világ, amit persze mi nem élhetünk át, hál’ Istennek. Ez a művészet hatalma. Olyan dimenziókba vezet, ami ép ésszel felfoghatatlan. A jég metaforaként átfonja egész életünket, művészetünket. Gondolok például Tóth Árpád soraira: „Küldözzük a szem csüggedt sugarát, / s köztönk a roppant, jeges űr lakik!” Ez csupán az emberi kapcsolatok reménytelensége, minket ez érint igazán. Hogy egyszer eltűnik a Föld, aztán a jégtengerek is, mert úgy él az emberiség, hogy készen áll a Föld megsemmisítése. Erre először Konrad Lorenz hívta fel figyelmemet 1973-ban megjelent könyvében, mely A civilizált emberiség nyolc halálos bűne címet viselte. A nyolc legfontosabb veszélyfaktor a szerző szerint: a túlnépesedés, az élettér pusztulása, a versenyfutás önmagunkkal, az érzelmek fagyhalála, a genetikai összeomlás, a tradíciók lerombolása, a dogmák ereje s végül az atomfegyverek. Azóta csaknem fél évszázad telt el, és az említett tényezők szuperszonikus sebességgel súlyosbodnak, összeadódnak, és jött kilencediknek még egy bűn: illetve következmény: az internetes világ szédületes emberformáló hatásai. C.D. Friedrich Jégtengere látlelet a jövőből, ahol már alig látszik az ember, mert elpusztította magát, és közel jár ahhoz, hogy a földet is elpusztítsa.

AG: Erre rímel a pár éve megjelent, Hidegbéke című esszékötete egy-egy írása, amely lesújtó véleménnyel van a világhelyzet alakulásáról.

TE: A világhelyzet alakulásáról lehetek bármilyen véleménnyel, minden percemet befolyásolja. Más leszek tőle, és a magyarországi helyzettől is. Félek, okkal, ok nélkül, mindegy, a félelem valóságosan történik velem. Félek messzire utazni, de az utcára kimenni is olykor, ha már sötét van, pedig futnom kéne, sétálnom kellene, de ez már Zuglóban is veszélyes. Leütnek, kirabolnak, kiszúrják a gépkocsim kerekét, idegbeteg levelekkel bombáznak szerencsétlen kortársaim, pedig úgy tudom, én nem bántottam senkit. Talán öregebb lettem, ezért is hat rám másképp a világhelyzet. A fiatalok ebből alig érzékelnek valamit, főleg ha a virtuális világba menekülnek és élhetnek húsz évig úgy, hogy ki se teszik a lábukat az utcára. Vagy túlságosan elveszítik a kontrollt a valóságos énjük és a szerepük között, bepörögnek, és embereket gyilkolnak le. Vadidegeneket, vagy a családtagjukat. Az a rengeteg kemikália, amit megeszünk, és a drogok, kávé, cigaretta, alkohol, plusz hozzá a tévé és a média más részeinek elhülyítő hatása olyan embereket hoz létre, akik már nem képesek olvasni sem. Az agyuk másra van kapacitálva. Nem tudok beszélgetni egy érettségizett gyerekkel, mert egy mondatomat nem érti, és én sem az övét. Néhány évtized alatt olyan változás ment végbe az emberi szocializációban és az agyban, hogy könnyen egymást öldöshetjük, ha nem vigyázunk. Majd nekem is ölnöm kell, ha nem akarok meghalni. A háború eddig ismeretlen, borzalmas eszközei működnek körülöttünk.

AG: Eszembe jut Christine Busta osztrák költő, aki Krónika című versében írja: „Amikor ezerötszázhatvannégyben / Pieter Bruegel a Keresztutat festette, / nem csak a borzalmat festette meg. / Tudta, a világ szép és szörnyű,” (Rónay György fordítása). Magánemberként és költőként hogyan viszonyul a derűhöz, az optimizmushoz?

TE: Ha már Tóth Árpádot idéztem az előbb, most egy másik versrészlete jut eszembe: „Egyszerre csak megfogtad a kezem, / S alélt pilláim lassan felvetődtek, / És éreztem: szívembe visszatér, / És zuhogó, mély zenével ered meg, / Mint zsibbadt erek útjain a vér, / A földi érzés: mennyire szeretlek!” Igen, a világ szép és szörnyű. Olykor egyszerre, jó esetben külön-külön, és az érzelmek hagynak bennünk időt az alkalmazkodásra. Az öröm percei tartalékot képezhetnek a szörnyűségek elviselésére. Szerencsés alkat vagyok, azt hiszem; tavaly, hatvanöt évesen ért el egy olyan betegség, ami miatt szinte az egész évet kórházakban, rendelőkben kellett töltenem, és bizony az életemről volt szó. Ebben az időben olyan sok emberi sorssal találkoztam, súlyos betegségekkel küszködő emberekkel, orvosokkal, ápolókkal, akik minden tőlük telhetőt megtesznek, s ha nem sikerül az életmentés, legritkább esetben az ő hibájuk – hanem a rendszeré, mert kevesen vannak, nincsenek megfizetve a leginkább embert próbáló, áldozatkész munkát végzők, és felfoghatatlan, abszurd helyzetek állnak elő. Tehát, miközben az életmentő szívműtétemhez elértem – aortaszűkület miatt billentyűcserére volt szükség – már alig tudtam magamra figyelni. Megbíztam az orvosokban, a véradóimban, a családomban, és mindenkiben, akik imádkoztak értem. Mondhatom, túléltem, jól vagyok. De hogy más ember lettem, az biztos. Komolyabb, az életet jobban megbecsülő, és talán magára jobban vigyázó ember leszek. Ez egy folyamat, aminek soha nem lehet vége. Nagyon tudok derűs, optimista lenni, bár a verseket nem éppen akkor írja az ember. De addig az optimizmusig, hogy leüljek verset írni – egy író számára ez a legnagyobb kegyelem – még nem jutottam el. Talán a szívem még most tanulja a régi szívem igazi feladatait. Most még csak ver, de már hibátlanul, ezt mutatják az ultrahangok.

AG: „Szabadság, szerelem. / A többit vihetitek.” Ezzel a két sorral zárul legutóbb megjelent, A szálló por, a hulló csillagok című kötete.

TE: Szabadság, szerelem. Ez a két szó így egymás után egy régebbi kor fiainak és lányainak Petőfit, a nagy, forradalmár költőt idézi, és indít el kit-kit a maga asszociációi felé. Ma már nem tudom, a fiatalok merre indulnak, a felnőttek megbíznak-e még a szavakban. Nagy szavak, mondják. Azt olvastam nemrég valakitől, akit különben becsülök: „félek leírni, azt hogy Haza.” Miért? Elcsépelt, gyanús fogalom lett, sok rosszra használták talán. Biztos így van. Akkor meg kell menteni ezt a szót is, mint a többi kedves, meghitt szavunkat, mert veszély fenyegeti. Mi lenne ennél méltóbb feladat egy költőnek? Szabadság, szerelem. Nekem azt jelenti, hogy a többi nem számit. Hiszen ezeken kívül nincs más, ami fontos. Ezt el lehet venni tőlem. Hogy a hazám ne legyen szolgasorsba kényszerítve, ez kell ahhoz, hogy élni tudjak. Érezzem néha a szerelmet, vagy valamit, amit annak képzelek. Nem sok kell ennél több az élethez. Elragadtattam magam. Persze, az is kell, hogy egészséges legyek. De a szabadág és a szerelem hiányába bele lehet betegedni.

AG: Jövőre lesz negyven éve a Fiatal Írók lakiteleki találkozójának. Ennyi év távlatából hogyan tekint vissza az eseményre, ugyanazt a jelentőséget tulajdonítja neki most, mint akkor?

TE: Akkoriban nem volt rálátásunk a jelen történéseire, talán most, negyven-ötven évvel később tudjuk meg igazán, mi is történt velünk. Konferenciát rendezni a Nemzettudat helyzetéről a fiatal íróknak, a szovjet birodalom egyik tartományában, ahol a „nemzet” vörös posztó volt, nemhogy még beszélni róla, felért egy lázadással. Ma, negyven év távlatából látszik igazán: nem volt könnyű és veszélytelen. Bár érezhettük egy kicsit, hogy a birodalom már erősen omladozik. A fiatalság naivitása és romlatlansága élt bennünk, bár a témát alig-alig tudtuk körülírni, olyan téveszmékkel voltunk körülvéve és olyan hazugságok hálójában éltünk. Huzigáltuk a macska farkát egy kicsit, ennyire tellett. A birodalom összedőlt, de ami utána következett, még most sincs felmérve, pedig rengeteg olvasnivalónk lett hirtelen: az addig eltiltott könyvekből megtudni, mi történt itt a szomszédban, míg mi itt vegetáltunk. A nemzetről beszélni, a nemzetet félteni ma, a globalitás egyre növekvő erőivel szemben, az idegen kultúrák, vagy barbárok előretörése közben, ismét Istenkísértő feladat. Persze, hogy ki a barbár, és ki a civilizált, mindig az mondja meg, akinek fegyver van a kezében.