Sára Sándor filmjeinek sajátos hangulatvilága és jelentéstartalma van, az általa fényképezett jelenetek lényegre törők, egyszerre líraiak és drámaiak. A táj jellege alkotásaiban mindenkor meghatározó, különösképpen a 80 huszárban. Az 1978-ban készült film, amelynek Sára Sándor rendezője és operatőre is volt, egy szép költői példázat arról, hogy a reménytelenségből és kiszolgáltatottságból kitörni vágyó emberek mennyi hősiességre képesek a túlerővel szemben. Ahogyan azt Csoóri Sándor írja A történelem metaforája című esszéjében: „Az egyenlőtlen harc megrendítő drámája révén kapcsol be mindnyájunkat a film saját történelmünkbe. Az erkölcsi igazság győzelmének és a fizikai leveretés állapotának ellentmondásos alaphelyzetébe. Abba a mítoszérvényű alaphelyzetbe, mely szerint az embert meg lehet ölni, de szándéka és az igazsága megölhetetlen.”

A Csoóri Sándorral közös forgatókönyv az 1848/49-es forradalom és szabadságharc egyik megtörtént eseménye nyomán készült, melyről Petőfi Sándor verset is írt 1848 augusztusában, Lenkei százada címmel. Azoknak a magyar katonáknak állít emléket benne, akik elhatározták, hogy Lengyelországból hazatérnek harcolni.

Magyar huszárezredet vezényelnek egy lengyel kisvárosba, hogy fojtsák el a Habsburg birodalom elleni lázadást. Eljutott hozzájuk a márciusi forradalom híre. Ennek hatására az egyik huszár, Korsós András megszökik, de nem jut messzire, a város főterén társainak kell megvesszőzniük őt. A lengyel diákok követelik, hogy vigyék haza az idegen katonákat. A városba helyezett osztrák parancsnok lecsukatja a hangadókat, ami tüntetéshez vezet. A tábornok a tüntetők közé lövet, ám a huszárok megtagadják a parancsot. Büntetésképpen Prágába vezényelnék a századot, de a huszárok megesküsznek egymásnak, hogy hazamennek. Paál Farkas kapitány képtelen visszatartani huszárjait, szíve mélyén együtt érez velük. Tisztában van azzal, hogy megszegik katonai esküjüket, amit a törvényes uralkodónak tettek. Mégis eleget tesz katonái kérésének. – „Kapitány uram, mi / Engedelmeskedünk / Ugy, ha előre megy, / És nem hátra velünk. / Vitéz kapitány úr, / Legyen a vezérünk, / Ilyen ember kell, mint / Kapitány úr, nékünk! // Annyi szent, hogy minket / Vissza nem visz innen / Sem a generális, / Sem pedig az isten. / Kötelességünkről / Ne beszéljen nékünk, / Szentebb a haza, mint / A kötelességünk!” – írja Petőfi Sándor Lenkei százada című versében.

A jeleneteket csodálatos lengyel helyszíneken forgatták, Sára Sándor nagyszerű tablókat fotografált. Aki látta a filmet, örökké emlékezni fog a zöldellő völgyekre, a csupasz sziklákra, a ködben úszó hegycsúcsokra és persze a csatajelenetekre, amelyeket a forgatáskor megesett drámák még élesebbé tettek. – A Koscielisko-völgyben, amikor a huszároknak egy körülbelül két és fél méter széles fahídon kellett átvágtázniuk, az egyik lengyel lovas az esőáztatta gerendán megcsúszott lovával, kiperdült a nyeregből és fejjel átbukott a korláton. Nem sokkal utána egy másik ló vágódott el, s a nyomában vágtató kaszkadőr se kikerülni, se átugratni nem tudta, felbukott rajta.

A film utolsó képsorai történelmünk tragikus motívumait összegzik. „A nádason keresztültörő huszárok ellen is megindul a hajtóvadászat. Lovasok veszik üldözőbe őket. Figyelik, merre mozog a nád, s akit utolérnek, lándzsával szúrnak át.

A megsebesült Paál Farkast Pásztor Balázs menekíti a nádon át. Egy ulánus megpillantja a két menekülőt. Pásztor hallja a nádrecsegést a háta mögött, de már csak a megváltó vizet látja. Minden erejét megfeszítve vonszolja kapitányát.

Így éri halálos lándzsadöfés. Elesik. Magával rántja Paál Farkast is, Paál Farkas mozdulna, tápászkodna föl az iszapos nádtorzsák közül. Az ulánus észreveszi, hogy a sebesült egy tiszt. Élve is elfoghatná, de mit bajlódjon vele? A nyeregkápából előhúzza a pisztolyát, és lelövi Paál Farkast.

A kapitány ott fekszik holtan halott huszárja mellett.”

A nyolcvan huszárt azonban örökkévaló aranyból teremtették, nehogy elszíntelenedjenek az elhasznált kópiákon. Mindig elküldik őket a búcsúkba, a legkiválóbb csizmákat kínálják nekik, de ők mezítláb, térden állva imádkoznak a harctér kiégett füvén: kezükben fénylő kardjuk, gondolataikban ott a messziben kínlódó anyaöl, a haza.

Ezt a nyolcvanat mindig oda lehet állítani az arcvonalba, tekintetük állja a szuronyzivatart, hitük legvégül mégis lefegyverzi a kivégzőosztagot. Nemcsak a keselyűk hajnalhasadásában, negyvenkilencben, tizenkilencben, hanem a véres pofájú fenevadak torán ötvenhatban – kétezerhatban. A győzelem számukra mindig utólag mondatik ki, lelkük egyenes tartását sohasem dicséri meg rögtön senki.

Fegyvertelenül is legyőzhetetlenek, mert számukra a halál csak egy szó, újfent feltámadnak. Ezt a nyolcvanat örökre megváltotta nekünk tiszteletbeli és örökös kapitányuk: Sára Sándor.

Borbély László