Zongoraszóra ébredek reggelente, mióta a lány ideköltözött. Eleinte sokaknak szokatlannak tűnt a házban, de a miénk egy kivételes ház, néhány hét után már valaki megkérdezte tőle a lépcsőn, hogy nem lehetne valamivel több bel canto, mire a lány kedvesen azt válaszolta, hogy rendben, ő szívesen kísérné bármelyik szomszédasszonyt, aki énekelni szeretne. Most Händel Feltámadási oratóriumának feldolgozását gyakorolja.

Ahogy sétálok át a városon, figyelem, hogyan változik a zenéje: az üres sörözőkből nem dől a nyelvi tarkaság, csak a helyi cantata profana medvetánca, mert a stílus masszív: dél-amerikai stílusú házak épültek az utóbbi években, odaképzelem Márquez szellemét, ahogyan lépdel felfelé a lépcsőn, fehér nyersvászon kalappal a fején, kezében sárga rózsával.

Az utca túloldalán középen kövéredő oszlopsoron nyugszik a ház homlokzata, ilyenek szegélyezik az erkélyt, gondolom, Márquez ennek a párkányán könyökölne, és figyelné, hogyan gömbölyödnek alatta az oszlopok, amelyek nem is tartanak semmit; nézné, hogyan kúszik fel mellette a világoszöld-foltos levelűre nemesített borostyán, talán virágot nevel karnyi vastagságú ága, mire Csipkerózsika toronyszobájához ér.

Olyan bizánci a sárgaréz kupolatető egy családi házon, olyan kívánatos így, mint az eper a habos torta tetején; mindig is ilyen félkör alakú szobában szerettem volna lakni, amilyen a Péter király utca fölé nyúlik emeletnyi magasságban, onnan nézném a hármas busz tetejét, ahogy elhalad, mert ezzel jártam naponta, aztán gyalog vissza, mert így kényelmesebb volt.

Úgy érzem, mintha mindenki lopakodna. Sietősen járnak, emberek nélkül megváltoznak a terek, az utcák, és mindenki arra gondol, milyen lesz utána. Most is csak egy férfi jön szembe, viszi haza a hóna alatt a kenyeret, a kezében pedig két doboz sört.

Mentem át a temetőn, erre a legközelebb a város központja. Hogy került ide ez a játszótérnyi kis temető? – csodálkoztam szórakozottan, amikor először láttam, de feltehettem volna úgy is a kérdést, hogy került a város a temető köré, hiszen nem olyan régen történt, még gondozzák a sírokat, tulipánok virítanak a vázákban; semmi sem volt olyan régen, ezek az arcok az ismerőseim lettek, haláluk évfordulóján enni kaptak, almát és kenyeret a sírkeretre téve, ahogyan ez itt szokás; beletelt némi időbe, mire megoldódott előttem az időpontok rejtélye, holott csak az elhalálozás hónapját és napját kellett elolvasnom a márványon; szeretem a boldog megboldogultakat, akik évente kijárnak almát és kenyeret enni haláluk napján itt, a város szívében, ahol éltek.

Amíg láttak, mert egyik nap valami történt velük, elveszítették a szemük világát, az arcok kifejezéstelenekké váltak; sorra jártam a sírköveket, a régvolt idegenek élettelenebbek már nem is lehettek volna, a szemük helyén a porcelánon két kivájt gödör sötétlett, konok következetességgel vakultak meg a gonoszságtól egyszerre; ilyen kipattintott gödrökkel lehet csak az örökkévalóságba tekinteni.

Egyre sűrűbb, feszültebb lett a légkör, ahogy mentem előre, és észrevettem távolodni az akácok felé egy embert; ahogy mentem utána, azt hitte, követem, egyre gyorsabbra fogta a lépteit, kíváncsi lettem rá, hogy miért. Nem vettem üldözőbe, csak éppen addig követtem, amíg meggyőződtem róla, miért fut előlem: az egyik kezében kalapácsot tartott, a másikban szöget.

Kontra Ferenc