Jön az ősz, egyre sötétebb minden, jön a tél, a Nap már délután négy körül eltűnik, reggel meg nem akar felkelni. Nekünk sem akarózik a felkelés, ógunk-mógunk, még jó, ha kisüt napközben, és szívhatunk egy kis fényt, D-vitamint, mielőtt mindent ellep a sötétség. Apóphisz kígyója nyeli le a Napot ilyenkor majdnem, Széth menti meg a Földet és az emberiséget, hogy a tündöklő csillag kiszabadulhasson alvilági fogságából.

Ilyentájt aztán szaporodnak a pozitív hangulatot erősítő (ál)hírek, a tökéletes étrendről és fogyásról, vagy arról, hogy a tudósok szerint nem kizárható az örök élet, de ha egyelőre az nem is, a százharminc év tutira meglesz. Hát, nem is tudom… Anyósom elmúlt kilencvenhat, tulajdonképpen egészen jól érzi magát az idősek otthonában – a hely, ki tudja miért, a Senectus (öregség) nevet kapta –, ám sok mindent elfelejt, amire régen büszke volt, hogy milyen jól tud spórolni, beosztja a pénzt, ez a képessége is elszállt már, bajban van a helyi értékekkel, a nullákkal, nem tudja megkülönböztetni a kétszáz forintot a kétezertől.

Azért elmélázom, hogy mi lenne, ha meg tudnám tartani ezt a mostani énem, nem csontosodnának tovább az ízületeim, nem kopna, fáradna jobban a test, elég nekem ez a mostani állapot a hatvannégy évvel. Persze még jobb lenne fiatalabbnak lenni. Van például Kárpátalján egy forrás, amiről az a hír terjedt el, hogy fiatalít, de csak módjával szabad inni belőle, mosakodni a vizével. A monda szerint egyszer meg is járta egy asszony, addig locsolta magára a csodatévő nedűt, míg vissza nem alakult csecsemővé.

Vigyázni kell…

Huxley világhírű regényében, a Szép, új világban mindenki ugyanolyan fiatal, de csak egy bizonyos korig. Talán pont hatvannégy év volt a határ, már nem emlékszem, régen olvastam. Mikor azt betölti, hirtelen meghal. Addig azonban jöhetnek a szép lányok, bor helyett szóma (!), édes élet! Szar ügy ez úgy is. Nincs átmenet, nem szokja meg az ember, hogy a villamoson a fiatal lányok átadják a helyüket, öregnek nézik. Hanem csak hirtelen meghal, itt kell hagynia az Édent. Fájdalmas belegondolni is.

Japánban, mint egy másik híres író, Fukadzava Hicsiró elbeszéléséből tudjuk, a falvakban, ha valaki elérte a hetvenet, fel kellett mennie a hegyre meghalni. Nem illett tovább élni, kenyérpusztítónak (bocs, rizspusztítónak) lenni. A történet szerint a főszereplő idős asszony, mikor már közeledett az ijesztő számhoz, elkezdte egy kővel kiverni gyönyörű, ép fogait. Megérett a halálra.

Karinthy meg azt mondta, hogy nem a tartam számít, hanem a tartalom. Hogy miképpen éli meg az ember a neki szánt hatvan-hetven-nyolcvan évet. (Mondjuk, neki csak ötvenegynéhány jutott.)

Érdekes, hogy a világirodalomban folyton-folyvást felmerül ez a kérdés. Már Gilgames is az örök életért kelt útra. A múlt században élt Simone de Beauvoirnak pedig van egy könyve, a Minden ember halandó, melyben arról ír, hogy egyszer, vagy nyolcszáz évvel ezelőtt egy lovag pont a várát ostromló ellenség közepette beleivott az örök élet elixírjébe. Az üvegcse aztán felborult, és egy kisegér felnyalta az utolsó cseppeket. A lovag ezután nem is öregedett, és nem tudott meghalni sem. Pedig egyik alkalommal kút mélyére eresztették, és ott hagyták vagy száz évre, máskor más kínokat kellett kiállnia, de a legrosszabb szerettei elveszítése volt, illetve, ha valakibe beleszeretett, rögtön attól kezdett rettegni, mikor veszíti majd el. Így élt, magányos vándorként egészen a mi korunkig, és néha arról fantáziált, hogy egyszer, ha majd kihűl a Nap, és a Földön minden élet elpusztul, kettesben róják a kietlen síkságokat a kisegérrel az ijesztő, rideg Hold alatt.

Hát igen, már az írónő is gondolt arra, hogy semmi sem tart örökké, még a Nap is kihűl egyszer. De hátha addigra olyan fejlett lesz a technikánk, hogy el tudunk költözni egy másik naprendszerbe, és amint egykor új kontinenst fedezett fel Kolumbusz, úgy száguldunk majd kicsiny hajónkkal az űrben távoli, gazdag földrészek, bolygók felé.

Mégiscsak jó lesz az örök élet, mondja a belém bújt kisördög, de közben rátéved a tekintetem egy másik írásra, ami arról értekezik, hogy nem kell megvárni, míg kihűl a nap, mert már egymilliárd év múlva el fog fogyni az oxigén, sőt egy harmadik cikk szerint már néhány ezer év múlva üstökösök fognak szétbombázni bennünket, egy negyedik szerint pedig már néhány évtized múlva elpusztul a földi élet.

Megáll bennem az ütő.

Kell a kutyának az örök élet. Maradjon csak így minden, ahogy van. Mert a néhány évtizedet ugyan nem hiszem el, de az üstökösök bombázását meg az oxigén eltűnését igen. Minek nekem az örök élet oxigén nélkül? Hogy aztán ki tudja, hány milliárd évig fulladozzak egy mennyei lélegeztetőgépen?

Ezt gondolom, amíg kilépek lakásom ajtaján a pesti utcára. Vidámakat szippantgatok a büdös, szmogos levegőből, és nem értem, miért néznek rám oly elborult arccal a többiek, akik éppen mindennapi sürgős elfoglaltságuk után rohangásznak.

De aztán arra jutok, hogy ők még biztosan nem tudják: nem kell mindenáron örökké élni. Mindjárt el is határozom, ezentúl ez lesz életem célja: az emberiség felvilágosítása az örök élet elkerüléséről. Éppen ideáig jutok a töprengésben, mikor a tetőről fejemre esik egy tégla. És akkor tovább már nem gondolkodom, de ezt még gyorsan megírom az Olvasatnak.

Gáspár Ferenc