Senki nem tudhatja, mi vár rá időskorára: ha vannak is gyermekei, lehet, hogy a világ más-más pontján élnek, ha pedig nincs utód, akkor marad a biztos magány, s vele együtt az a testi kiszolgáltatottság, amely miatt gondozó segítségét kell kérni és tudni elfogadni azt. A betegápolónak olyan empatikus személyiségjeggyel kell rendelkeznie, amellyel képes átérezni gondozottja félelmeit, fájdalmát, szorongását. Sokszor elég a csend, a meghallgatás kegyelme: ilyenkor gyermekkori emlékeiről hallhatjuk mesélni őt, s a soha véget nem érő, medréből kilépő mondatfolyományokat nem illik megszakítanunk, legfeljebb ha olyan kifejezést hallunk, amit nem ismertünk eddig. Olyankor felcsillan a mesélő szeme, és kézzel-lábbal magyarázza meg nekünk szóhasználatának mikéntjét és voltát. Régi, olykor jócskán kiszínezett, retusált családtörténetekről hallhatunk, amelyeken talán el is mosolyognánk magunkat, de ilyenkor nagyon fontos az önfegyelem.

Aztán vannak olyan esetek is, amikor még nehezebb feladat hárul a betegápolóra: a szellemileg leépült idős beteg ápolása, aki nem tudja, hol van valójában, nem ismeri fel otthonát, idegennek érzi azt, vagy ha felismeri is, akkor a gondozóját tartja betörőnek, mert nem ismeri meg. Aki megrágalmazza segítőjét, hogy ellopta a nyugdíját, mert az nincs az uborkásüvegben, míg végül egy kispárnahuzatba bevarrva találjuk meg. Akkor megnyugszik, beteszi a befőttesüvegbe, és az ágya alá gurítja, hogy teljes biztonságban legyen. Az etetés, pelenkázás, mosdatás idővel olyan rutinfeladattá válhat számunkra, amit robotmódban végzünk, talán bele sem gondolva a Másik szégyenérzetébe. Ez alól kivételt jelentenek a demens ápoltak, akik éppen hogy csak vegetálnak, míg egyszer tova nem repül a lelkük az Óperenciás tengeren is túlra. Mert ezek a betegek nagyon kedvelik a meséket: ha felolvasunk nekik, azt is, de valamelyik mesecsatorna műsorai is több időre lekötik figyelmüket.

Az is igen gyakori eset, amikor a gyerekek, unokák még munkába járnak, ezért fogadnak fel maguk helyett gondozót, aki kiülteti megetetni szeretett szülőjét, nagyszülőjét, felrázza a párnáját, kiszellőzteti a szobáját, be- és kitolja, ha még mozdítható, a szobavécét, vagy bioptron lámpázza, és átcseréli négyóránként a felfekvések kötéseit. Mert hiába a légáteresztő matrac, a középen, a saroknál lyukas szivacsbetét, a gyulladt testrész csak nagyon nehezen gyógyul, s mindemellett nagyon fájdalmas is. A gyomorszondán át táplálás újabb nehézséget jelenthet az idős ember ápolásában: a tápszer befecskendezése, majd vízzel való öblítése az adagolónak, sok energiát felemészt.

Vannak csendes, talán az éghez már közelebb lévő öregek, és vannak kötekedő, még a földi élethez foggal-körömmel ragaszkodók. Vannak olyanok is, akik teljesen befordulnak a maguk kis világába, és szinte nem is, vagy csak alig veszik fel a kapcsolatot a külvilággal. Vannak, akik babáznak: megfésülik, rendben tartják a babájukat, kétóránként megszoptatják őket. A férfiaknál ilyen pótcselekvésekre nem nagyon találunk példát, viszont mindkét nemnél jelentkezhet a legvégső stádium: a mutizmus, azaz a teljes elnémulás szakasza. Innen már csak csodával lehet visszahozni őket az életbe, de az is csak ideig-óráig tarthat, legfeljebb néhány napig. Megkezdődik az agonizálás: ki-kihagyó lélegzetvétel, nyirkos arcbőr, sápadtság, zavartság kísérőjelenségeivel. Vannak, akik hazavárják szeretteiket, még mielőtt elmennének. Mert egyedül meghalni talán a legszörnyűbb. Ontológiai magányunkban olyan kiszolgáltatottjai vagyunk a sorsnak, amit nem érdemelhetne meg egyetlen földi teremtmény sem, aki társas lénynek született.

Az élet mélységeinek és magasságainak megélése küzdelmünk árán lehetséges csak; minden lépésünkért felelősek vagyunk. A sors néha kegyes, irgalmas, néha kíméletlen, lélekfacsaró tud lenni. Ezeket az érzéseket meg kell tapasztalnunk ahhoz, hogy teljes életet éljünk. Ha fut velünk a szekér, sikeresnek érezzük magunkat, de nem árt tartani a gyeplőt. S van, amikor összecsapnak a hullámok a fejünk felett, semmi sem sikerül: ilyenkor nagyon szerencsétlennek érezzük magunkat, és azt feltételezzük, hogy csak mi vagyunk ilyen balszerencsések. Természetesen ez egy torz világlátás és -szemlélet, az úgynevezett csőlátás egyik altípusa. Ami bizonyos: ha elérjük az aggkort, hálás szívvel kell lennünk érte, hiszen annyi csodát és tragédiát megéltünk, ami csak a miénk, nem veheti el tőlünk senki, csak majd maga a halál, amikor is tovalibbenünk egyszer az öregkor zizegő falevelén.

Lajtos Nóra