Vajon mennyire kell komolyan venni a jelenségek világát? Mennyire fontos nekünk a másik ember, a másik ember véleménye, érzései, félelmei, gesztusai? Meg tudjuk-e őt változtatni, és ha igen, jó-e, ha azt hisszük, a mi igazságunk az egyetlen igazság?

Megannyi kérdés, mely nem csupán vírus idején merül fel az emberben, de ilyenkor talán még fokozottabban.

– Mi ez? – kérdezi régi ismerősöm, akit éppen megajándékoztam egy általam írt regénnyel.

– Könyv – felelem szabadkozva.

– Azt látom – mondja ő, de ki ez az ember? – mutat rá a címre.

– Mátyás király könyvtárosa volt – felelem, és kezdek zavarba jönni. – Janus Pannonius jó barátja.

– Aha – mondja ő.

Egy kedves sétálóutcában ülünk Budán, selymesen csúszó és némileg bodzaillatú száraz fröccsöt iszunk, körülöttünk vidám fiatalok, lengén öltözött lányok. Vírustól való félelemnek nyoma sincs.

A csinos felszolgálónő sem visel álarcot, minden olyan, akár tavaly nyáron…

Közgazdász ismerősöm a párjával érkezett, én is az enyémmel. Munkatársak voltak valamikor, jól tudtak együtt dolgozni. Azóta sok gyerekük született, unokáik is vannak, mi szintén megmutatjuk a miénket a kornak megfelelően: okostelefonon.

Lassan oldódik a hangulat, Görögországban jártak a nyáron, mesélik, de csak a férfinek volt vírustesztje, ám a laza görögök az asszonyt is beengedték a reptéren.

– És ti? – kérdik.

– Mi legutóbb, tavaly Kazahsztánban.

– Fú, az valami lepra hely, nem?

Nem, felelem, és próbálom elmagyarázni, mennyire gyönyörűek a szkíta fejedelmek sírjai, mennyire kedves az ottani nép.

Ők csak a Borat filmből tudnak Kazahsztánról, mondják.

Azért mi nem adjuk fel. Éppen arról mesélünk, hogy az egyik fejedelmi sírban egy aranyleleten a fejbenézés jelenetét örökítette meg az ismeretlen művész, akárcsak a Szent László legendában.

Persze, nem ismerik a legendát, nem tudják mi az. Életükben nem halottak még a magyar lányról és a kun vitézről.

Nehéz így a társalgás. Pedig látszólag még érdekli is őket, így aztán a trepanációt, vagyis a koponyalékelést is elmagyarázzuk, hogy van jelképes és gyógyító fajtája, III. Béla királyunk koponyáján például a jelképes lékelés kaparásos nyomait találták meg a kutatók.

Milyen furcsa dolgokat mondunk! Mert ők nem olvasnak már három éve. Könyvet sem vesznek, mert a magyar írók nem jók.

Próbálok ellenkezni, hogy én igenis ismerek jó magyar írókat, sorolom a neveket. Nem hallottak róluk. Abban az újságban, amit ők járatnak, ezekről nem írnak. Biztosan csak én találtam ki a neveket, mondja a férj nevetve, és hátba csap.

– Mi csak filmeket nézünk – teszi hozzá. – A vejem múltkor ránk akart tukmálni egy színes történelmi magazint, azzal, hogy ő már elolvasta, de mondtam, itt ne hagyja, úgysem olvassuk el.

Nevetnek. Az idő kellemes, naplemente után vagyunk. „A zivatar csak később fog kitörni” – jut eszembe egy mondat kedvenc regényemből, de nem mondom ki hangosan. Félek, ezt is el kell majd magyarázni.

A társalgás akadozik, Kazahsztánról még eszünkbe jut Szentpétervár, oda szintén sikerült eljutnunk pár évvel ezelőtt. Lelkendezünk, hogy milyen fantasztikus irodalmi sétákat lehet ott tenni, mert Dosztojevszkij mielőtt megírta a Bűn és bűnhődést, kitalálta, melyik házban lakik Raszkolnyikov, és pontosan lemérte, hány lépés onnét az uzsorásnő háza, és hogy oda legrövidebb úton az oroszlános hídon lehet átkelni, és hogy csodásak a fehér éjszakák és a Juszupov palota, ahol megölték Raszputyint…

– Kicsodát? – kérdezi a volt kolléga. – Oroszok. Szar nép, gonosz ország. Csak lopni tudnak. Mint most a vakcinát.

Nem akarok összeveszni. Minek? Ez csak a jelenségek világa. Az igazi lényünk, a lelkünk biztosan szép és halhatatlan.

De búcsúzásnál azért csikorog a szó:

– Örülök, hogy találkoztunk – mondom. És ez még csak nem is hazugság. Ez is egy tapasztalat, megint egy ember, akivel nem tudok mit kezdeni. Vagy talán nem is szükséges?

Gáspár Ferenc