Prózai korban élünk, az istenek is csavarognak manapság. Hol jobbra, hol balra, de egy biztos: nagyon elszabadultak. Az emberek már semmibe veszik őket, azt hiszik, övék a világ. Pedig néha nagyon elkelne a segítségük. Az istenek segítsége. Például neki is, ennek az ismeretlen fószernek, aki ezeket a sorokat vetette… hát ez az! Már nem papírra írunk. Szóval, no: számítógépbe vetette. Én pedig valahol a nagy büdös világhálón rátaláltam, s bár az elején, több bekezdésben eltűntek a sorok – feltehetően egy vírus hasában –, azért szerintem érthető így is, és bár sokszor ömlengő a szöveg, valamiképpen mégis megható:

„…hogy ő már sokszor biztatta, kérdezte, hogy miért nem írja meg, aztán ahogy teltek-múltak az évek, már nem mondta, nem járt a nyakára, csak néha-néha, mind ritkábban, végül pedig teljesen elfelejtette. Neki is csak most jutott eszébe, mikor az asztalnál arról beszéltek, ami kimondhatatlan és nem is illik, és mégis kimondható, vagyis, hogy ők is meg fognak halni egyszer, és lehet, hogy az egyikük előbb, mint a másik, és akkor a ház melyik részét adják majd át a fiataloknak, mert az egyedül maradtnak nyilván teljesen felesleges lesz ekkora kégli.

…eszébe jutott az a nyár, amikor várta őt a hegy aljában, és ő meg is érkezett mindig menetrendszerűen, mezei virágos szoknyájában, felette kis ujjatlan blúzzal, aminek csupán sárga színű pántja volt, azzal kötötte meg a vállán, s az egész jelenség annyira könnyű volt és légies, hogy csak szeretni lehetett, belehabarodni, belefeledkezni, különösen a majdnem egyéves, vagy talán több is, másfél éves kínlódás után, amely a beteljesülést megelőzte.

De szerelem volt ez a javából, s hiába pöfögték bűzüket az öreg Ikaruszok, ontotta a füstöt a bőrgyár meg a lőporgyár, hiába káromkodtak, zsidóztak és fasisztáztak a nézők – már akkor is! – a meccseken, ők ketten csak egymást látták, kézen fogva repültek fel a hegyre, és télen meg úgy gurultak egymást ölelve a hóban, ahogy azt a szerelmes filmekben látták, tavasszal pedig a fűtetlen hétvégi házban szerelmeskedtek. Odakint virágzottak az őszibarackfák, és Mackó kutya hangos szerelmi vonítása hallatszott, mert a nagy fehér kuvasz kan, amelyik simán átrepült a majd kétméteres kerítés felett, más méretekkel rendelkezett, mint az ő fekete kis korcs szukája.

Most viszont ülnek az asztalnál, ma nem jött át egyik unoka sem, mert a vejüknek szabadnapja van, együtt tölti a napot a lányuk kis családja, és ők rácsodálkoznak arra, amire egyre gyakrabban, hogy velük is úgy szaladt el az idő, mint másokkal, mint azokkal, akik már régebben megöregedtek és meghaltak, és hogy ez mennyire furcsa és vicces és méltatlan, ugyanakkor pedig valamiképpen mégis megnyugtató, hiszen felnevelték a gyerekeket, és talán nem is rosszul, mert a lányok felnőve nem akartak külföldön élni, pedig több nyelven is kiválóan beszélnek, de mégiscsak szeretik a hazájukat, szeretnek itthon lenni, noha már sok országban megfordultak, sőt: dolgoztak is. Mégis, mégis mindig hazajöttek, itt alapítottak családot, ők pedig, az öregek, az eltelt évtizedek alatt nem követtek el semmi olyan galádságot, amit szégyellniük kellene. Tiszta lelkiismerettel mennek el, ha menni kell.

Ülnek tehát az asztalnál, és olyanokról beszélgetnek ezen az őszi napon, hogy talán venni kellene egy sírhelyet a Farkasréti temetőben, mert a felesége szülei, sőt a nagymamája is ott talált végső nyugodalmat, a szomszédban pedig, a zsidó temetőben van elhantolva az ő nagypapája, az anyai; mert a sváb nagypapa, az Kispesten van eltemetve.

Fiatalon az ilyesmi abszurdnak, groteszknek és nevetségesnek tűnt, hogy valaki ezzel foglalkozzon. Hogy hová kerül a halála után?

Idióta kivagyiság, gondolta ifjúkorában, ha jó előre hatalmas családi kriptát építettek ismerősök és ismeretlenek, és aranybetűkkel belerótták a nevüket és a születési dátumokat, hogy a véső embernek a temetéskor már csak azt a másik, utolsó dátumot kelljen a márványba belekarcolni. Ám nem is olyan régen egy kedves régi ismerőse hamvait, aki nem mellékesen kiváló színész volt, és rákban hunyt el, a Dunába eresztették a rokonai. Érdekes búcsúzás volt, sokáig hajóztak felfelé a nagy folyón egészen a Római-partig, ez volt az első olyan temetés az életében, amiről nem lehetett meglépni, eljönni idő előtt, ha már az ember megunta a beszédeket, vagy csak megfájdult a bütyke az ünneplőcipőben, esetleg átázott a kabátja a sír szélén ácsorogva; itt nem lehetett angolosan lelécelni, hacsak valaki annyira nem sportos, hogy átússza a szeptemberben már hűvös folyót, mindezt ráadásul ünneplőruhában.

Eljátszott a gondolattal. De a nagy víz odapacsált egy másik gondolatot, vagyis azt, hogy nem fognak tudni kimenni a sírhoz a leszármazottak, nem lesz egy hely, ahol megemlékezhetnek az elhunytról, hacsak jelképesen ki nem jelölnek egyet, templomban vagy otthon, szoba sarkában, egy modernkori házi oltárt, de az mégsem az lesz, ahol a porhüvely nyugszik, mert az már szétázott, halak gyomrában lebeg a Fekete-tenger felé.

A test is szent, jutott eszébe a régi zsidó hit, mert az hordozza a lelket, ezért nem szabad elégetni, s habár tudta, hogy erről nem feltétlenül dönt mindig az ember saját maga, ezúttal valamiképpen mégis megnyugtató volt az elhatározás, hogy nekik lesz egy közös sírhelyük, és ott, abban a sírban egyszer majd talán úgy ölelik egymást, mint amit egy kedves könyvében olvasott egykor.

Igaz, ehhez ugyanabban a percben kellene elmenniük, akárcsak Philemonnak és Baucisnak, és ez egyáltalán nem biztos, hogy megadatik.

Nem jár manapság Zeusz és Hermész emberi alakban miközöttünk.”

Gáspár Ferenc