Gáspár Ferenc írása Majoros Sándor Woland professzor Szabadkán című regényéről

Ne álljunk szóba ismeretlenekkel!

Még egy meleg tavaszi estén sem, nemhogy Szabadkán a hetvenes évek elején, különösen, ha az ember gimnazista, és nem kollégiumban lakik, hanem másodmagával a Kiss család, vagyis Etelka néni és János bácsi házának fűtetlen melléképültében, ami főleg novembertől kezd elviselhetetlen lenni, bár Etelka néni megengedi, hogy ifjú lakói néhány hasáb fát a konyhai sparhertre rakjanak, ám a falak ettől még árasztják a hideget, és ha az ember pont akkor olvassa el egyetlenegy éjszaka leforgása alatt Bulgakov híres művét, A Mester és Margaritát, akkor nem csupán a külső hidegtől gyötrik majd lázálmok, hanem a belsőleg átélt képek szorongató jelenlététől is.

Majoros Sándor legújabb regénye, a Woland professzor Szabadkán önéletrajzi ihletésű mű, és tulajdonképpen egy remek novellafüzér, melyet lehet folyamatosan olvasni (sőt, leginkább így javasolt!), de akár összevissza, lóugrásszerűen is. – Mint ahogy jelen sorok szerzője is legelőször a kötet címadó fejezetét olvasta el, mivel igencsak nagy rajongója az orosz szerzőnek, s a mostani háborús időkben ilyet még leírni is merészség (mármint az orosz művészek iránti rajongást), nemhogy egy egész könyvet megjelentetni ezzel a címmel.

Mindenesetre jólesően csettintgettem, mikor arról olvastam, hogy azt a régi filmet is Szabadkán forgatták, mely az elsők között készült Bulgakov mesterművéből, még jugoszláv–olasz koprodukcióban, és ugyan vajmi keveset tudott felmutatni az eredeti mű szépségeiből és izgalmából, mégis éppen olyan érdeklődéssel néztük, mint ahogy a forgatást Majoros Sanyi hajdani lakótársa, Gyuszi és a többi helybéli lakos és iskolás. Akkor még nem tudtam, hogy Majoros kedves iróniával megírt könyvének mégis olyan hatása lesz rám, hogy egészen szokatlant és ijesztőt fogok álmodni tőle, de erről majd később.

A lényeg, hogy Gyuszi és azok a többiek, akik nem olvasták a Mesterről és szerelméről, Margaritáról szóló könyvet – nem mellékesen megemlítve Woland professzort, aki, mint tudjuk, a fekete mágia doktora, de valójában a sátán maga, és Moszkvából azért tette át a székhelyét Szabadkára, mert ez a város mintegy összekötő kapocs nyugat és kelet között, ócskapiacán megtalálhatóak a legújabb nyugati lemezek és farmernadrágok, de a keleti fűszerek, kávéfőzök és egyéb, az emberi léthez elidegeníthetetlenül szükséges eszközök, mint a zsebkések, horgászbotok, kézi hajtású generátorok, biciklik és a többi –, tehát ők nem tudhatták, miért vették fel négyszer egymás után a filmesek a „villamost… abban az éles kanyarban, ami közvetlenül a Strossmajer utca végén csikorgásra készteti a kerekeket”.

Nem tudhatták, hogy Annuska már kiöntötte a napraforgóolajat, amin aztán elcsúszik majd a Tömegír elnöke, akit véletlenül ugyanúgy Berlioznak hívnak, mint a nagy zeneszerzőt. Ez a Misa Berlioz odacsúszik majd a villamos elé, amit egy komszomolista vezet, és a villamos hopsz, levágja a fejét szegény elnöknek, aki nemrégiben még bőszen magyarázta Hontalan Iván költőnek, hogy Jézus soha nem létezett.

Az egyes szám első személyű költői én – aki mint az irodalomtudósoktól tudjuk, nem feltétlenül azonos a szöveg írójával, de ebben az esetben mégis úgy tűnik, hogy az –, tehát a középiskolás Majoros Sándor viszont betegen fekszik otthon, mert megfázott, és nem elég, hogy nem láthatja a kedvenc könyvéből készült film forgatását, de Etelka néni még a higanyos lázmérőt is összetörte, így az apró szoba, amiben hősünk fekszik, nemcsak hideg, hanem higanygőztől is mérgezett.

Mielőtt még jobban belemerülnénk ebbe a furcsa lelkiállapotba, melyben a falon alig néhány centiméterre a főhős érzékeny orra „hegyétől a halványsárga alapon ezüstzöld minta kusza ágbogaiban… időnként megcsillant egy lidérces szempár”, vagy eltévednénk vele együtt az iskola udvarába vezető tikos folyosón, ahová csigalépcső vezet, részt vennénk a belgrádi nagy ünnepségen, amit Tito elvtárs születésnapjára rendeztek meg, mindig május 25-én, elmesélem, mit álmodtam Majoros kitűnő könyvecskéjét olvasgatva.

Az álomban a megáradt Duna felett egy kis ideiglenes hídon császkáltam, ami egy oldalon le volt zárva, és valakik – nyilván őrök –, figyelmeztettek, hogy arra nem szabad továbbmenni, ám én mégis megtettem. Ugyanolyan furcsa híd volt ez is, mintha az előző folytatása lett volna, a hullámok közben a rozsdás vaslemezek – az álombeli híd ebből készült – oldalát nyaldosták, és egyszerre csak a vékony, hálószerű lemezen át arcokat pillantottam meg, s az arcok ki szerettek volna jönni onnan alulról, kétségbeesetten kiáltoztak és emberfeletti erőfeszítéssel nyomták oda a képüket alulról a hálóhoz. Alvilági lelkek voltak, eltorzult arcuk is ezt bizonyította, én meg ijedten odébb léptem.

Hogy Woland professzor varázsolta-e oda őket álmomban, vagy sem, ezt nem tudtam megállapítani, és azt sem, hogy miért álmodtam őket, ám hogy a könyvet csak megfelelő óvintézkedések mellett, de mindenképpen jó elolvasni – és nem csupán azoknak, akik szeretik A Mester és Margaritát –, ez számomra nem volt kérdés. És nem csupán azért, mert a nap, „ami egyszer elmúlt, nem jön vissza soha többé”, hanem a délvidéki sokszínűség, az első csajozós élmények és nem mellékesen a már említett üdítő irónia miatt, ami nemcsak Woland professzor mesterkedéseit, hanem a többségi társadalom szurka-piszkálását is képes meg nem történtté tenni.

Az utolsó fejezetet, A holdfény árnyéka című pedig kétszer is olvasásra ajánlott, mert ebben a részben Majorosnak sikerül olyan írói szintézist teremteni Bulgakov regénye és a maga írása között, hogy a recenzort elfogja az a ritkán érzett irigység, ami csak az igazán kiváló szövegek olvasása közben lepi meg, és ami miatt úgy érzi, érdemes volt élni. Még akkor is, ha közben ismeretlenekkel is szóba álltunk.

(Magyar Napló Kiadó, 2024)