…a szomszéd asztalnál két alak ül.
− Faulkner szerint republikánus az az ember, aki maga szerezte a vagyonát; liberális az, aki örökölte; demokrata az olyan liberális, aki mezítláb vesz részt egy mezei futóversenyen; konzervatív meg az olyan republikánus, aki megtanult írni-olvasni – magyarázza rezignáltan az egyik. A másik a ceruzája végét rágcsálja (nem lehet túlságosan jó ízű, a ceruza végére radírt applikált a gyártó).
– És bár ez a megállapítás a sajátos amerikai demokráciára vonatkozik – folytatja az egyik −, amire Tocqueville elég rendesen ráhúzta a vizes lepedőt, azért érdemes elmélázni rajta itt és most, a mai Európában is. Azt most ne firtassuk, hogy azon belül a szélén vagy a közepén. Tocqueville szerint az amerikai demokrácia voltaképpen bizonyos értelemben diktatúra. Mindenesetre kis bátorsággal értelmezhetjük úgy is mindazt, amit leírt. Nem tetszett neki például, hogy egy nép többsége bármit megtehet pusztán a többség jogán, mert úgy vélte, a teljhatalom önmagában véve rossz és veszélyes dolog. Ami pedig a leginkább zavarta Amerikában, az nem az ott uralkodó túlzott szabadság, hanem éppen a zsarnokság elleni biztosítékok csekély száma volt. Mivel szerinte abban a demokráciában semmiféle biztosíték nincs az önkény ellen. Afféle kijelentéseket is tett, hogy nem ismer országot, ahol általánosságban véve kisebb lenne a szellemi függetlenség és korlátozottabb az igaz véleményszabadság, mint Amerikában, mert ott a többség a szüntelen önimádat állapotában él és nincs szellemi szabadság. És mindez még pikánsabb, ha Tocqueville másfél évtizeddel későbbi művét, a Régi rend és forradalom címűt is elolvassuk. Ebben többek között azt is leírja, nem hiszi, hogy létezne ember Franciaországban, aki nála kevésbé lenne híve a forradalomnak vagy nála kevésbé gyűlölné azt, amit forradalmi szellemnek neveznek és amellett érvel, hogy szükség volna egy ideális arisztokráciára. Hosszú évtizedekkel később Ortega y Gasset nagyon hasonló módon elmélkedett az új nemesség kapcsán. Mindez, persze, éles ellentétben áll napjaink uralkodó eszméivel. Teszem azt, azzal, hogy az emberek nem csak jogilag és Isten előtt egyenlőek, de minden egyéb tekintetben is, mintha nem lenne az egyik szép, a másik csúnya, az egyik okos, a másik buta, az egyik nő, a másik férfi és így tovább. És végül, akár Tocqueville, akár Ortega írásait olvasom, kirajzolódik előttem egy olyan társadalom, ahol a tekintély, a hagyomány, a morál, a magaskultúra és az elit a kulcsfogalmak és ezek vezetnek a szabadsághoz, nevezetesen egy olyan szabadsághoz, amelyben a korlátok rendkívül lényegesek, egy olyan szabadsághoz, amely nem szabadítja el a vágyakat, hanem éppen ellenkezőleg, kordában tartja őket, méghozzá elsősorban a tekintély révén. Ennek szöges ellentéte ama, Önnek is bizonyára ismerősen hangzó felfogás, amely a tekintélyt szinte kizárólag negatívan tudja értelmezni, a szabadságot pedig a vágyak korlátlan, de minimum igen alacsony korlátok közé szorított kiélésében látja megtestesülni, miközben nem veszi észre, hogy a kontrollálatlan, vagy alig kontrollált vágyak önmagukban is rabszolgaságba taszítják az embert.
A másik ceruzájának végén, a fogai nyomán keletkezett aprócska mélyedésekben fölgyülemlő nyálon megcsillan a neonfény.
− Vagy nem erre kíváncsi? – vonja föl szemöldökét az egyik.
− Őszintén szólva, nem tudom.
− Tocqueville-t azért csak ismeri? – mosolyog fáradtan az egyik.
− Őszintén szólva, nem tudom – nyögi amaz, és vadul ráharap a ceruzavégre.
− Nem találkozott még a nevével a tanulmányai során? – érdeklődik az egyik.
A másik kiköp egy darab radírt a markába, gondosan megvizsgálja, majd óvatosan a kávéscsészéje tányérkájára helyezi. Körülöttünk a kávéház a szürkületi órán csöndes, szinte kihalt. Odakinn elered az eső.
− Őszintén szólva, nem tudom. Én csak a kérdőívet szeretném kitöltetni Önnel – motyogja, ceruzavéggel a szájában. – Diákmunkában csinálom…
− Tudom. Diákmeló… Kérdőív a szabadságról. Hát nem a szabadságról beszélek?
A ceruza halk reccsenéssel kettétörik. Ezzel egyidejűleg kialszanak a fények. A szomszéd asztal belevész az ismeretlenbe…

Bene Zoltán