Egy barátom mesélte kissé zaklatottan, hogy valamikor, sok évvel ezelőtt a Tokaji Írótáborban némileg feldobott hangulatban – jó pár pohár bor elfogyasztása után –, örömmel újságolta el valakinek, hogy mindjárt megjelenik az új könyve. Barátom állt (ez fontos!) annak a valakinek az asztalánál, s az illető, aki az irodalmi élet jeles képviselője volt, és gyakran vezetett irodalmi esteket, könyvbemutatókat, ülve maradt, és ültéből kicsit fáradtan és lesajnálóan közölte barátommal véleményét, miszerint: „Becsapjuk majd a világot.”
A jeles képviselő azóta már régen elhunyt, barátom pedig több irodalmi díjjal büszkélkedhet, mégis zavarja őt ez a se kint, se bent tudat, amit nála jobban én sem tudok megfogalmazni, ezért most az ő engedélyével közrebocsátom egy hozzám írt levelének részletét, hátha mások is okulnak belőle. Íme:

„Azt álmodtam, hogy nekem van valamilyen irodalmi estem, de valamiért nem készültem semmit se rá, nem volt sem előadó, sem kérdező, pedig rengeteg ember összegyűlt a nézőtéren, mindenki roppant kíváncsi volt rám, ismerős szerkesztők ültek a széksorokban, még egy igézően szép szerkesztőnő is, csak miattam jöttek el, én pedig csak tehetetlenkedtem, míg valaki nem javasolta, hogy kérdezzenek akkor a nézők, ha már nincsen, aki vezesse az estet, én pedig válaszoljak a kérdésekre.
Lassan-lassan beindult így a dolog, unottan válaszolgattam álmomban, és éreztem közben, hogy marha ciki ez az egész, le fogok égni, máskor nem jön el senki az estemre, az biztos; és akkor, hogy, hogy nem, a terem közepén hirtelen megjelent egy magas faoszlop, olyan, mint egy modernkori akasztófa, ahol nincs keresztrúd, hogy a kiálló részen himbálózzon a delikvens, csupán egy szál fa állt ott magában, a XX. század második felében a börtönudvaron az is elég volt.
És akkor elkezdtem felmászni azon a gerendán, pedig nem volt rajta semmilyen kapaszkodó, amin megvethettem volna a lábam, csak kúsztam, kapaszkodtam felfelé, és a tetején volt egy kampó, abba beleillesztettem egy kötelet, jól meghúztam, és közben bizonygattam az alullévőknek, hogy ez nem fog leszakadni, nincs olyan isten, ne izguljanak, engem meg fog tartani a kötél.
Ám amikor a kötelet már jól megmarkoltam, és belecsimpaszkodtam a teljes testsúlyommal, a gerenda szép lassan dőlni kezdett velem együtt a széksorok felé, nagy baj lesz ebből, éreztem, de valamiképpen le tudtam csúszni vagy ugrani erről a több mázsás gerendáról, amely könyörtelenül lecsapódott, de szerencsére nem ütött agyon senkit, mert a legtöbben már megunták az estemet, ezt a szánalmas vergődést, hülyéskedést, és hazamentek.
De jó, hogy csak álom volt, ébredtem reggel, ám sokáig nem voltam benne biztos, hogy tényleg álom volt-e, vagy valóság, akárcsak egy másik álomban. Tornasorban álltunk az általános iskolai pajtásaimmal, és az egyikük, egy bizonyos Károly, aki a valóságban, tehát nem az álomban, már rég meghalt, álmomban hátulról jól tarkón vágott.
Ezt most miért, kérdeztem hátrafordulva, de ő még csak nem is röhögött, ahogy szokott hajdan, hülyén felnevetve.
Máskor meg csak fekszem a hideg földön, valahol kint a mezőn, és azt mantrázom magamban, hogy az Istené akarok lenni, nem az ördögé.
Hogy mennyire normális dolgok ezek, azt nem tudom, halványlila elképzelésem sincs erről, de néha arra gondolok, hogy a szüleimnek volt igazuk, illetve még megboldogult apósomnak is; mert ők, az ősök mindig azt mondták, hogy csak a reáliák a megfoghatók, csak ott négy a kétszer kettő, a művészetekben minden szubjektív megítélés tárgya csak, s ezért a pózok, a szemfényvesztés, a »becsapjuk a világot« mentalitás mind-mind színpadra termett és lehetséges.
Akkor most mi van, kérdeztem az egyik énemtől, most már semmi, felelt a másik, vén vagy már, bakker, nem kezdheted újra. Ezt az életet csináld végig, és ha valamennyire jól csinálod, talán szétfoszlik a »becsapjuk a világot« érzés, akár a felhő tavaszi zápor után.
Jó, jó, kérdeztem vissza az énemet, okés, rendben van, én megnyugszom majd, de a világ? Azzal mi lesz?
Erre viszont már nem felelt semmit a másik énem. Lemondóan sóhajtott, talán még legyintett is a kezével, hogy reménytelen, és elballagott. Én meg itt maradtam az ördögeimmel.”

A minap viszont találkoztam vele, fülig ért a szája a nevetéstől.
– Mitől van ennyire jókedved? – kérdeztem.
– Ne is kérdezd! – felelte ő. – Épp tegnap olvastam az egyik irodalmi hetilap kritikai rovatának szerkesztőjétől, hogy mi, csókák nem tudunk írni. Csak a gerlék tehetségesek. Akkor valamit mégiscsak jól csinálunk.
– És ettől vagy így feldobódva? Hiszen ez csak politika! Szekértáborok íróiról adott általánosító, sommás vélemény.
Ő meg csak nézett rám, elkomorulva, szomorú szemmel.
– Ma megint rosszat fogok álmodni – mondta, és szó nélkül elment.
Milyen jó, hogy nem lettem író – gondoltam én.

Gáspár Ferenc