Évről évre szeptember 30-án, Szent Jeromos, a Biblia fordítója, a fordítók védőszentje napján kerül sor a Magyar Írószövetség és a Telegdy Polgár István alapítvány 1982-ben alapított Hieronymus-díjának átadására, mellyel egy-egy műfordító kiemelkedő munkáját ismerik el. A díjat idén Éles Márta kapta, akivel ifjúkori emlékeiről, a rendszerváltozás hatásairól, a diákokkal töltött felejthetetlen hetekről és a pandémiás időszakról beszélgettünk. – Diósi Mária interjúja.

Diósi Mária: Mivel idén te kaptad a Hieronymus-díjat, adódna a kérdés, mit jelent számodra ez az elismerés, de inkább az érdekelne, hogy mi az, amit a fordítás nyújt neked, mivel teszi többé az életed?

Éles Márta: A pandémiás időszaknak köszönhetően még inkább éreztem, mennyire fontos számomra a fordítás. Ez a hivatásom. A bezártság elején lefordítottam Józef Tischner egyik kötetét, Rövid életkalauz címmel. Ő egy kiváló, ugyanakkor közérthető lengyel teológus, akinek a gondolatai a mai napig nagyon fontosak. A második karanténos időszak során Jarosław Iwaszkiewicz Szicíliai utazásokcímű művén dolgoztam. Ez lehetővé tette, hogy ne a napi hírekben éljek, hanem egy kicsit Szicíliában. Az irodalomban megmutatkozó valós pillanatot éltem meg. Végül pont a napokban fejeztem be Józef Tischner újabb kötetét. Egy kis pihenő után hamarosan keresek egy másik könyvet, amellyel kialakíthatok egy kapcsolatot.

DM: Miért pont a lengyel nyelv a kiválasztottad?

ÉM: Többféle hatás eredménye ez… Amikor egész kisgyerek voltam, édesapám minden évben egy hónapot Zakopane környékén dolgozott, ahol egy-két hetet együtt is eltöltött a családunk. A mai napig emlékszem, ahogy három-négy éves koromban lovasszánnal mentünk a hegyek között… De valójában az egyetemi éveim alatt dőlt el, hogy megtanulok lengyelül. Ez a lengyel Szolidaritás időszaka volt, éreztük, ahogy az emberek összefogtak; egy egész ország akarta, hogy a becsület, a szolidaritás új értelmet nyerjen. Egy elképesztő emberi minőség tárult elénk, amely olyan hatással volt ránk, hogy néhányan, akár más szakok hallgatói is elkezdtünk lengyelül tanulni. Később, ahogy jobban megismertem a lengyel kultúrát, az is magával ragadott. Az irodalmuk, a filmművészetük, a zenéjük.

DM: Hogyan változott/változik a műfordítás stratégiája, pontosabban hogyan választották ki a műveket a ’90-es, illetve az azt követő években?

ÉM: A rendszerváltozásig azokat a műveket illet fordítani, amelyeket a lengyelek ajánlottak a hivatalos csatornákon keresztül. Mára viszont sokkal bővebb lett a választék, hiszen megjelentek az új, önálló könyvkiadók, ahol szabadabban meg lehetett választani, mi kerüljön kiadásra. Itt viszont meg kell említenem, hogy míg csak a nagy könyvkiadók léteztek, szinte minden kiadóban volt olyan szerkesztő, aki tudott lengyelül, esetleg ő maga is fordított. Jelenleg viszont csak elvétve található…

DM: Mennyire találod elképzelhetőnek, hogy létrejöjjön egy közös gondolkodásmód a két ország generációi között a ti segítségetekkel?

ÉM: Ez egy relatív dolog. A fiatalabb generációk között ez már működik, például az Erasmuson keresztül, de vannak olyan alapítványok is, amelyek a kultúra, a nyelv kapcsolatait erősítik. De azt gondolom, ez már önjáró dolog.

DM: Mennyire követed a nyelv változásait, az új szlengek megjelenését?

ÉM: Ahhoz, hogy az ember ezeket teljes mértékben tudja követni, szükséges lenne, hogy az adott országban, környezetben éljen. A leghosszabb időszak 9 hónap volt, amit ott töltöttem: akkor nagyon gyorsan ragadtak rám olyan új szavak, amelyeket előtte nem ismertem. Emlékszem, amikor egyszer a nagy havazásban a híreket hallgatva rájöttem, hogy amiről a rádióban beszélnek, az a hókotró. Ez egy szemléletes példa, lehetne persze még sorolni.

DM: Mára már az új műfordítók munkáját is segíted. Mesélnél erről?

ÉM: Idén már hatodik alkalommal hirdették meg a Németh László műfordítói tábort, ami, be kell valljam, a nyaram egyik fénypontja. Számomra ez egy feltöltődés is. Lakiteleken, gyönyörű környezetben, érdeklődő diákokkal, kedves kollégákkal, kell ennél több? Előtte mi, oktatók természetesen mindig készülünk: kitaláljuk, melyek legyenek a fordítandó szövegek, illetve, milyen koncepciót kövessünk a fordítások során. Külön jó dolog, hogy idén a csoportunk egyik fele először vett rész a lengyel műhely munkájában, a másik fele viszont már visszatérő volt. Ez is azt bizonyította, hogy jól érezték magukat a diákok az előadásokon, foglalkozásokon és a szabadidős tevékenységek során is.

DM: Hogyan szokott egy óra lefolyni?

ÉM: Nálunk minden órán más a téma: hol esszé, hol publicisztika stb., de a folyamat azonos. Az órák első felében a diákok önállóan fordítják le az adott művet/részletet, majd azt követően közösen átbeszéljük, összehasonlítjuk őket. Ez már egy segítő folyamat. Itt közösen megegyezünk, melyik fordítás szerencsésebb, melyik kevésbé. Van, hogy egy részt ugyanúgy fordítanak le, de arra is volt példa, hogy ellenkező irányba indultak el a diákok – ez a szöveg típusától is függ.

DM: Mit üzennél a jövő műfordítóinak?

ÉM: Amit magamnak is: járjanak nyitott szemmel, és találják meg azt, ami az ő világuk, mert pont az a jó, hogy sokfélék vagyunk. Az egyik emberhez a színművek, a másikhoz a költészet, a harmadikhoz pedig a kortárs próza áll közel… Mindenki keresse meg a maga útját, illetve bízzon abban, hogy meg fogja találni. – Ebben egész biztos vagyok.