Diósi Mária írása Győrffy Ákos Watteau felhői című kötetéről

Győrffy Ákos Watteau felhői. Esszék könyvekről, 2007–2024 című kötetében több mint másfél évtized olvasmányain keresztül vizsgálja az irodalom és az emberi létezés kapcsolódási pontjait. A mű nem hagyományos értelemben vett kritikai gyűjtemény; sokkal inkább olyan reflexiók sorozata, amelyekben az olvasott művek elsősorban kiindulópontként működnek egy tágabb létfilozófiai gondolatrendszer kibontásához. Az esszék minden esetben túlnyúlnak a tárgyalt művön: Győrffy az olvasmányokból a modern ember önértelmezési lehetőségeire, a tradíciókhoz való viszony felbomlására és a szorongással telített létállapot antropológiai dimenzióira következtet.

A kötet nyitóesszéje, az Az offline ember a Robinson Crusoe olvasattörténetét vizsgálja, s ezen keresztül a modern ember eltűnésvágyát és digitális függőségét tárja fel. Felidézi saját gyermekkori olvasásélményét, amelyben a valóság és az olvasott könyv univerzuma összefolyt. Ezt a személyes élményt szembesíti azzal, ahogyan a 18. századi olvasó a regényt valószínűleg a gyarmatosító civilizáció önigazolásaként értelmezte: a fehér ember kitartása, munkabírása és kulturális felsőbbrendűsége igazolódni látszott Robinson alakjában. Győrffy megállapítja, hogy a regény későbbi olvasata egészen más hangsúlyokra helyeződik: a civilizációtól való radikális elszakadás, a térképről való eltűnés utáni vágy válik központi jelentőségűvé. Ez a helyzet – miszerint az offline lét ma a metafizikai tapasztalat tere – jól mutatja, hogyan változik az irodalmi művek értelmezése a technológiai átalakulások fényében.

A kötet egyik legkiemelkedőbb darabja a Tömörkény Istvánról szóló esszé (Egy fehér kócsagmadár), amelyben olvasástörténeti csömörről beszél: arról a tapasztalatról, amikor a sokféle olvasmány felhalmozódása már nem hoz új minőséget, és az ember ideiglenesen képtelenné válik az irodalomra. Ebből az állapotból Tömörkény novellái rázták ki a szerzőt. A hajléktalanszálló könyvadományai között talált kötet olvasása hirtelen jött hózáporhoz hasonló élményt vált ki nála, s a metaforikus megfogalmazás ellenére az elemzés nem veszti el tárgyilagosságát: nyelvi egyszerűségét, mondatszerkezeti tömörségét, a táj és az ember szoros összetartozását mutatja fel írásai fő erényeként. Szerinte nyelve időtlen, és a pusztai világ ábrázolása nem folklorisztikus, hanem antropológiai pontosságú leírás, amely mögött semmiféle skanzenszag nem érződik. Kifejti, hogy Tömörkény művei nélkül a magyar kispróza, különösen Móricz Zsigmond életműve másképp alakult volna.

A Kegyelmi viszonyok című esszé Krasznahorkai László prózájának értelmezése felől közelít a metafizikai próza fogalmához. Győrffy Jung egy idézetét állítja a vizsgálat középpontjába, amely szerint sok modern ember nem tud mit kezdeni a mítosz elvesztésével, és ezért szorongásos állapotba kerül. E gondolatot helyezi rá Krasznahorkai hőseire, akik az elviselhetetlenség határára sodródnak, mert vagy nem találnak utat a tradíciókhoz, vagy nem elégíti ki őket a pusztán racionális világszemlélet. A Krasznahorkai-szövegekben jelen lévő kudarc Győrffy szerint nem pesszimista végpont, hanem a „kegyelmi viszonyok” közeli tapasztalatának jelzése. Továbbá megjegyzi, hogy Krasznahorkai tér- és valóságfelfogása rokonítható a kínai világképpel, amelyben a valóság és a metafizika határa kijjebb van meghúzva, mint Európában, s ez a tapasztalat szerinte a szerző egész életművében jelenlévő strukturális sajátosság.

A Borbély Szilárdról szóló esszé – Ahogy megtörik – a kötet legszemélyesebb, de egyben legkritikusabb hangvételű darabja. Itt saját gyermekkori szorongásélményét állítja párhuzamba a próza világával, különösen a Nincstelenek című regénnyel, amelyet burkolt módon önéletrajzi műként olvas. A megjelenő falusi brutalitás, a szeretetlenség, a fizikai és lelki bántalmazás nem egy múltbeli jelenség, hanem a magyar társadalom ma is jelenlévő állapota. Ezt a téeszesítéssel, a kollektivizálással, a zsidóüldözéssel illusztrálja. Továbbá elemzi Borbély nyelvi megjelenítését is: a szenvtelen, leíró mondatok mögött szerinte az elhagyatottság és a kín bugyrai tárulnak fel.

A Watteau felhői esszéi az irodalmat az emberi lét kérdéseit megvilágító jelenségként értelmezik, s nem csupán esztétikai, hanem léthez szóló, antropológiai és egzisztenciális jelentősége van. Stílusát tekintve mindvégig fegyelmezett, a saját élményei pedig nem gyengítik, hanem épp ellenkezőleg: alátámasztják az irodalmi művek aktualitását és relevanciáját.

A reflexiók példák arra, hogy az irodalom akkor válik igazán jelentőségteljessé, amikor képes összekötni a személyes tapasztalatot a történeti, filozófiai gondolatokkal.

(Kortárs Könyvkiadó, 2025)