Részlet L. Takács Bálint regényéből

Mikor az évadzáró epizód forgatókönyve elkészült, a Vénuszmeteorit hangtalanul suhant a bolygók közt, két hét volt vissza a világ végéig. Az Írónak még fogalma sem volt, mi az univerzum titka.

Elkészült a teljes szkript, az Író készen állt visszatérni a valóságba. A Csillagvadász című rajzfilmsorozat utolsó epizódja tökéletes dramaturgiai struktúrát kapott. Nem volt még egy ember a galaxisban, aki ilyen elhivatottsággal dolgozott volna egy sci‐fi rajzfilm forgatókönyvén. Első határidőre elkészült a munkával, és úgy érezte, végre megtérülnek az íróasztal előtt töltött éjszakák. Hetek óta elzárta magát a külvilágtól, nem érdekelte az evés, alvás, a homályos űrfelvételek a vénuszi meteoritról, a mémek a világvégéről, sem a breaking news, itt a világvége, sem a lájk, és túléled. Az Író számára csak a galaxisszerte ismert Csillagvadász kalandjai léteztek, a sorozat katartikus csúcspontja, az utolsó epizód, ahol kiderül, vajon a hős végre megkaphatja‐e szíve hölgyét, Endymion királynőt.

Szokatlanul csendes volt a környék (varjak visszhangzottak a falfirkás paneltömbök között), az Író sétálás közben is a forgatókönyv frissen nyomtatott oldalait olvasta, nem törődött a levegő hűvös leheletével, amely hetek óta most először simított végig az arcán, kifújva kócos hajából a dohos szoba szagát. Az Író az utolsó jelenetre gondolt, amelynek minden rezzenését hibátlanra csiszolta, aztán megjelent előtte a Producer arca, ahogy tátott szájjal, könnybe lábadt szemmel olvassa az utolsó mondatokat, és szinte könyörög, hogy hadd rendelhesse be a második évadot. Utána a Rendezőt látta maga előtt, aki irigykedik, mert a zseniális finálé nem az ő ötlete volt, és rádöbben: csak arra hivatott, hogy megvalósítsa az Író profetikus vízióit. És látta maga előtt Justine‐t is, az animátorlányt, aki épp megrajzolja Csillagvadász kesztyűs kezét, amint Endymion ezüsthajába túr.

Ó, Justine…

Az üres főút közepén sírva imádkozó csoport vonult végig, tüntettek a világvége ellen. A sor elején haladók egy kétméteres óriáskígyó frissen leölt tetemét cipelték a fejük fölött (felmetszett hasából lepotyogó belső szerveit élvezettel kenve szét arcukon), mögöttük keservesen zokogó idős hölgyek csapkodták magukat drótkötélből és üvegszilánkokból készített ostorokkal, az Alkotó bocsánatáért esedezve. Az Író úgy sétált tovább a járdán, mintha észre sem vett volna semmit, és csak ezután nézett szét a szűk betontömbök között: a kirakatokban, éttermekben mind „zárva” felirat lógott, pár ajtót bedeszkáztak. Nyikorgó kerekű autó döcögött egy kihalt kereszteződésben, a taxitábla már félig leesett, az x kikopott róla, az első lámpa villant egyet, majd végleg megadta magát. A taxi lelassított az Író mellett.

– Mennyiért vinne el a rajzfilmstúdióba? – kérdezte az Író.

– Szállj be – mondta a sofőr. – A pénznek már nincs értéke. Csak azért dolgozom, mert ez a feladatom ezen a Földön, érted?

Az Író nem értette, de beült az anyósülésre. Majdnem bekötötte magát, de a sofőr úgy nézett rá, mintha tilos lenne. Köhögve gurult tovább az autó az üres utakon, percekig csendben utaztak.

– Mindenkinek dolgoznia kell. A munka maga a cél. Cél nélkül pedig nincs élet. Te mit dolgozol? – kérdezte a sofőr.

– Író vagyok.

– De nem vagy buzi, ugye? Hidd el nekem, minden író buzi egy kicsit. Azért, mert nincs igazi munkájuk. Nem csinálnak semmi férfiasat, csak írogatnak, érted?

Az Író sértődötten rendezgette a Csillagvadász-forgatókönyv lapjait, közben próbált visszavágni valami frappánssal, de az ilyen dolgok mindig csak utólag szoktak eszébe jutni. A sofőr odakapott a papírokhoz, és kézbe vette az egyik oldalt, vezetés közben olvasta fel az első sort.

– „Endymion királynő rámarkol a Csillagvadász hosszú lézerkardjára.” Na látod, pont erről beszélek.

– Kiragadtad a kontextusból – mondta az Író.

– Túl sok Endymion királynőt szívtál, Hemingway. Fogadjunk, hogy cuccozol.

– Néha-néha elszívok egy jointot.

– Ti, írók mindig csak szívtok. Bár már úgyis mindegy, mind meg fogunk halni.

A sofőr benyúlt a kesztyűtartóba, és elővett egy műanyag flakont, amelyben frissen lopott tiszta szesz lötyögött. Nagy lendülettel kortyolt bele, és annyira belefeledkezett az égető alkoholba, hogy túl későn rántotta el a kormányt, és egy parkoló autóba csattantak (a szirénaszó visszaverődött a macskaköves járdáról). Az Író ordított, és azt kívánta, bárcsak fel se kelt volna, a sofőr a kormányba fejelt, majd nagyot böfögve törölte tisztára a vérző homlokát.

– Ingyen volt a fuvar, úgyhogy ne reklamálj. Innen már gyalog is odatalálsz.

Az Író remegő kézzel szedte össze a forgatókönyv szétszóródott oldalait, majd olyan gyorsan kapott a kilincs után, hogy majdnem keresztülnyúlt az üvegen. Közben eszébe jutott, mivel vágjon vissza.

– Az írás több, mint munka. Ez szent dolog. Az írásaink túlélnek minket.

– Tudod, mi az egyetlen dolog, ami túlél minket? Nem a Biblia, nem a Korán, de még csak nem is a kurva Faust. Ha az emberiség kipusztul, csak mémek maradnak utána.

A sofőr kiitta a maradék szeszt, majd egy pisztolyt húzott elő az ülés alól. Lassú, de határozott mozdulattal vette szájba a csövet, mint aki hetek óta erre készült. Meghúzta a ravaszt, a dörrenés után bőrcafatok kenődtek a plüss tetőkárpitra.

Az Író feltépte az ajtót, és úgy rohant a házak közé, mintha attól félne, hogy a sofőr utánaszalad, és őt is lelövi. Innen gyalog öt percre volt a rajzfilmstúdió, futva csak kettő. Már az sem érdekelte, hogy a forgatókönyv oldalai szétszóródnak a reggeli szélben. Mielőtt belépett volna a stúdióba, felnézett az égre. A Nap alatt egy kis, fekete folt látszott: ahogy a meteorit közeledett, úgy nőtt az őrület, elöntötte a várost, az országot, az egész világot.

A recepció üresen állt, a lift viszont még működött. Negyedik emelet. Az Író egyenesen a Producer irodájához futott. Kopogott, majd egyből benyitott:

– Ne haragudj, hogy elkéstem. Valaki előttem lett öngyilkos, és a kéziratot is elhagytam.

A Producer rezzenéstelen arccal bámult vissza az Íróra, és hátrébb dőlt a forgó bőrszékén (a plafonon egyenletesen kattogott az aranyszélű ventilátor, és zavartalanul keringette a meleg szobalevegőt).

– Nem indult túl jól a reggeled. Ülj le, mindjárt összeesel.

– Megőrültek az emberek. Vagy csak én? – kérdezte az Író, ahogy lerogyott a székre.

– Azokért kéne aggódnod, akik nem őrültek meg. Mélységesen sajnállak, ha nem vagy őrült egy őrült világban. – A Producer ezüsttálcát rakott az íróasztalra. – Kérsz egy kis ketamint?

– Tényleg itt a világvége?

– Tizenkét éve mentem elvonóra. Tizenkét évet kellett elviselnem tisztán, és minden egyes percét utáltam. De hittem benne, hogy az Alkotó utat mutat nekem, és megjutalmaz, amiért az életet választottam. Erre mit kapok? Egy kibaszott világvégét. – A Producer kicsíkozta a ketamint. – Na, akkor kérsz, vagy nem?

– Én kérek! – A Vágónő az asztal alól, a Producer lábai közül bukkant fel, megtörölte a száját, és a tálca fölé hajolt.

– Újra ki kell nyomtatnom, amit írtam. Annyira jól sikerült – mondta az Író maga elé motyogva.

– Te a föld alatt éltél, Író? – kérdezte a Vágónő. – Elpusztul a bolygó, a sorozatunkat egy hete elkaszálták.

– Ne haragudj, hogy nem szóltam – mondta a Producer. – De az egész világ erről beszél.

Az Író az asztalra hányt.

– Ember, ne okádj bele a ketaminba!

– Sosem láttam még halott embert – mondta az Író, és megtörölte a száját.

– Mostanában csak olyat lehet látni, amit eddig soha. Szívj egy kicsit, és elfelejted – mondta a Vágónő.

Az Író először csak vonakodva vette el a feltekert papírpénzt, majd rutinosan szippantotta fel a fehér port, egyből érezte a torkán a keserű, gyógyszeres ízt. Ekkor belépett az ajtón a Rendező és Justine.

(Előretolt Helyőrség Íróakadémia, 2023)