Részlet Páskándi Géza válogatott esszéiből

Forma, erkölcs, szabadság – a sajtó berkeiben

A hetvenes és nyolcvanas években – amikor ez nem volt túlontúl divatos –, elég sokat írtam a sajtószabadságról. Többek között azt jegyeztem meg: a sajtószabadság mindenki gondolati, vallási, lelkiismeretei szabadsága nélkül nonszensz, semmi értelme sincsen. A szabadságban külső és belő feltétele van. Külső, hogy bizonyos keretek között, széles, de szabott mederben bármiféle gát és megtorlás nélkül legyen szabad a szó, az anyanyelvi szó,… belül, a lélekben pedig éljen a meggyőződés: érdemes szabadnak lenni, mert mások szabadságigényének megteremtéséért vagy szélesítéséért dolgozunk.

Hiszen bármilyen furcsa: nem mindenkinek egyforma a szabadságigénye. Láttuk: a színész szabad játéka a publikumot még jobban görcsössé teszi. Fél ettől a túl nagy szabadságtól, amit lát, amit tapasztal. Van benne a szabadságnak egy küszöbe, amin túl nem hagy másokat…

Az újságíró, ha csak saját szabadságával törődik, hasonlatos lesz – bármilyen nyers is ez a kép – ama szeretőhöz, aki csak saját gyönyörével törődik az ágyban.

Biblikus szóval élve: aki véka alá rejti a gyertyafényt, az igazságot, ami a másik lelkét megkönnyítené, az végül maga sem igazából szabad. Ez csupán olcsó és híg szabadságpótlék, semmi több.

Hanem akkor már vágjunk a közepébe, tisztelt Hölgyek és urak!

A sajtóban a cikkek elhelyezése a forma világához tartozik, hiszen egyfajta rendezés elrendezés. Kiemelés vagy háttérbe szorítás, ellenfénybe hozás… A sajtóban egy eldugott fontos hír gyalázat: infámia!

Szabad-e az a sajtó, amely úgymond szabadon dugja el vagy szabad akarattal nem közli a fontos híreket?

Hát éppenséggel az önző szabadság formáját kimeríti: az egyoldalú szabadságét. Nekem szabad az, hogy mások ne tudják meg a hírt. Vagy nem értesüljenek róla fontos, kiugró helyen. Ez még mindig a diktatúra vezetőinek szabadsága: nekik úgyszólván mindent szabad, kivéve persze kételkedni a diktatúra győzelmében, vagy nem a diktatúrát szolgálni. A szabadságnak tehát az a formája, amelyben szabad nem közölni vagy eldugni a fontos híreket, még mindig a diktátorok, a diktátori körök szabadsága. Onnan örökölt reflex. Ezért veszélyes ez a szélsőség, amelyet internacionalista ultraliberalizmusnak nevezhetünk, ami még az önkényes egyéni szabadságot is élteti. Az egyén privilegizált szabadságát. És nyilván bizonyos körökét, a nemzet és a nép közösségével vagy a kisebbségbe szorult etnikumok szabadságával szemben.

(Magyar Napló, 2019)