Az időutazás lehetőségei. Válogatott versek
Szemelvények Horváth László Imre kötetéből
A virrasztás
Nappal az időt
nem lehet megfogni,
de éjszaka igen,
mert az éjszaka ragacsos.
Az idő a testedre tapad
ha virrasztanod kell.
Ha egyedül vagy, bárhol legyél,
az éjszaka sokféle sötétjével,
részleteivel, tereivel, tárgyaival
magányod császári palotájává alakul.
Ha nem félsz tőle, boldog vagy,
legalábbis elégedett. Ha eleget
éltél hozzá, már nem teszel ezek
közt különbséget.
Örülsz, hogy van idő gondolkodni.
Isten nemcsak álomra vagy a test
pihenésére teremtette az éjszakát.
Ilyenkor lázadó angyal vagy,
mintha kettesben lennétek.
De biztosan kevesebben, mint nappal.
Ez a fantasztikus üresség a legszebb arca,
és az idő testi közelsége, amivel
mintha megérintene.
Gondolkodj magadon.
Hiszen már régóta létezel.
Mint egy kavics.
Vagy mint egy hosszú életű állat,
teknős, papagáj, elefánt, talán
valami ismeretlen faj,
amiről nem is gondolnád,
csúszómászó, bogár vagy hal.
Élőlény vagy történetekkel.
Itt ülhetsz önmagaddal,
akvárium ablakos szobád.
Ha kilépsz belőle: az éjszaka fűszerkert.
Élvezd az ítélet nélküli perceket.
A titkos haladékot.
A hajó, ami nőket szállított
A hajó, amit a birodalom
első hóhérjáról neveztek el,
két sziget közt hordta a foglyokat
át a széles folyón vagy szakasznyi tengeren.
Megépítették valamelyik nagy
gyárban a parton, de rögtön régi volt,
így képzelem, pokolhajó, szenvedéshajó,
pezsgővel felavatták, hosszan ünnepeltek,
ahogy ilyenkor szokás, biztos sok pár
talált egymásra aznap este
a dokkok mellett részegen.
A fedélközben többször is tűz
ütött ki, akták szólnak erről, jelentések,
megsültek a rabok, sok száz nő,
mert a hajó csak nőket szállított,
ketrecekbe zárva, zsúfolva. Szemtanúk
beszámolói szerint tetveik, mocskuk, bűzük
ellenére mosolyogtak, rögtön a hajukat
igazgatták, ha közeledtek őreik,
a férfiak, ez volt leginkább megindító.
Végül elsüllyedt, a tüzet egyszer mégsem tudták
eloltani, bár bizonyára megtettek mindent,
hogy tovább lehessen használni, hogy megmentsék megint
a rabszállító hajót, a leviatánt, a szívemet.
Ikervesztett magyarság
Egyedül nőttünk fel,
soha nem volt velünk,
de hiánya kiáltó, mikor családunkat
színpadra hívjuk,
mert próbálunk meggyógyulni,
álljanak körénk, lássunk tisztán
hiszen életünket mérgezi
a megmagyarázhatatlan, súlyos bűntudat,
a lebírhatatlan magány, torz kapcsolataink,
a kudarc keresése, vezeklés vágya,
a lázongó gyűlölet és harag
a szellem iránt, az anyánk iránt, magunk iránt.
Anyánk mániája volt mindig
hogy nagyobb tárgyakat
emelget mint amiket elbír,
amíg velünk volt viselős
mikor még megvolt az ikrünk.
Zavart személyiség,
mit tudhatunk mi erről,
folyton régi bátorságát, veszteségeit
hajtogatja, fogantatásunkról,
korai éveinkről nem beszél,
vagy arról, ami a kettő közt történt.
Halálunkig gyerekként kezel.
Örül, hogy legalább mi megmaradtunk,
őt igazoljuk azzal, hogy vagyunk,
még ha csak bosszantjuk is,
bár üresen hangzik, mikor kimondja.
Önzősége olykor elképeszt
néha szégyelljük ostobaságát
főleg társaságban
rettegünk mikor szólal meg,
vagy próbálkozik egy vicc elmesélésével
amihez végképp nem ért.
Főztje jó. Lehet vele inni.
Ilyesmikbe kapaszkodik, mi is.
És hogy hiányzik, amint távolodunk tőle.
Úgy nőttünk fel, hogy semmit sem tudtunk
testvérünkről, pedig elkísért végig,
mások beszéltek csak folyton róla,
arról, hogy előző életünkben, anyánk méhében
korábbi generációk, mi magunk
mint magzat, elemésztettük őt, állítólag
mert féltünk, minket emészt majd el,
mohónak hittük, anyánkat pedig végesnek,
testvérünk testén alkudtunk,
odaadtuk őt idegeneknek.
Anyánk szörnyű elbeszélésekkel
traktál, ha direktben faggatjuk.
Ha már üvöltünk vele, ne hazudozzon
és üvölt ő is, értsük meg,
neki levágták az ujjait, egyik mellét, lábát,
maradék remegő törzsét időről időre
megerőszakolták, ikrünket is
akkor veszítette el.
Dajkáink azt mesélték
általában elalvás előtt,
saját dédszüleinkként magzat
korunkban mi magunk öltük meg őt.
Pedig mi nem öltünk meg senkit.
Nekünk jó lett volna
a testvérünkkel felnőni.
Nekünk most is jó lenne
testvérnek lenni.
(Orpheusz Kiadó, 2021)