Édesanyám a nyolcvanhetedik évét taposta, amikor a vele szemben lakó, előrehaladott kora miatt már kicsit összezavarodott nénit teljesen hülye vénasszonynak nevezte, aki – mint mondta – már nyolcvanhárom éves.

Anyám nem érezte vénasszonynak magát. Udvarlója is akadt, egy környékbeli úr. Időnként egy-egy szál rózsával kedveskedett neki.

Egyszóval az idő az olyan furcsa dolog. Hogy hány évesnek érezzük magunkat. Van egy általam már többször elolvasott regény, Michel Tournier írta, Péntek vagy a Csendes-óceán végvidéke a címe. Ebben a könyvben Robinson egészen más dolgokat csinál, mint Defoe-nál. Mondjuk Péntek is. Robinson például kikapcsolódni egy kellemes völgybe jár, melynek meleg vizű mocsarában annyira ellazul, hogy – bocsánat! – beleereszti a magját. Egy idő után ott fehér lótuszvirágok nyílnak, ám Péntek megérkezését követő kilenc hónappal később feketék, és ez a megcsalás Robinsont roppant rosszul érinti. Alapvetően Péntek mindenbe belekontárkodik, felrobbantja a puskaport, és egyéb galádságokat művel. Egy idő után nem Péntek civilizálódik, hanem Robinson, de visszafelé. Már nem törődik a ruházatával, élvezi a tengert és a napfényt, és nem akar visszamenni a ködös Albionba. És nem számolja az éveket. Örök ifjú lesz Péntekhez és a többi bennszülötthöz hasonlóan.

Mi, európaiak viszont számoljuk. Én például pontosan tizenöt éve, hogy életemben először Balatonfüreden jártam. Nem egészen jószántamból kezdtem meg a kettőezer-kilences évet a szívszanatóriumban, ezt – gondolom – mondanom sem kell. Elég unalmas hetek voltak, néztük az egymást melegítő, összehúzódó vadkacsákat a januári hidegben, és igyekeztünk minél többször kilógni a kóterből, ahogy magunk között az intézményt elneveztük.

Elsétáltunk a gyógyvizű forrásig, gyerek módra ugráltunk a jégen a befagyott tavon, és megcsodáltuk a sok irodalmi nagyság emléktábláját az Anna szálló (Anna Grand Hotel) oldalán. Ott volt az indiai költő, Rabindranáth Tagore táblája is. Ő is itt gyógyult. Akkor ez a hír minket nem dobott fel túlságosan. Most viszont különös érzésekkel érkeztem meg ide újból, novellát írni a magyar széppróza napja alkalmából.

Az ember szereti az ilyen rendezvényeket, rengeteg kedves ismerőssel találkozik, akikkel máskor hónapokig vagy évekig nem, mindenki köszönget, viccelődik. A kacsák ugyan teljesen másképp viselkednek, mert manapság ritkábban fagy be a tó, és ezért vidáman úszkálnak és hápognak a hullámokon, nem úgy, mint annak idején. A hangulat teljesen füredi, már most rengeteg a sétáló turista, a kikötő környéke beillene bármely más, rangos világvárosi miliőnek. Csak ez a tizenöt év ne lenne… Miért zavar ez téged, kérdezi a feleségem. Mert egy fél emberöltő, felelem.

Nézd meg akkor, mit ír arra a napra Tagore, amikor ez a tárca majd meg fog jelenni.

Hát jó, legyen. Azt írja a nagy bölcs, hogy „A kemény kőtömb ellenáll a művész alkotói elképzelésének. A szobrász számára azonban éppen ez a szilárdság hasznos, ez teszi lehetővé, hogy szobrot faragjon a kőből. Fizikai létünk ellenáll lelki megszabadulásunknak. Ezért a legjobb anyagot kínálja, hogy benne manifesztálódjék a lélek. Úgy hirdeti szabadságát, hogy bilincseit díszekké dolgozza át. Külső korlátaink és gátjaink egyedül a lélek fejlődését szolgálják, és azzal, hogy a lélek legyőzi őket, megtalálja igazságát.”

Vagyis – ha jól értettem a költő szavait – a Jóisten számára mi vagyunk a kő, amibe lelket lehelt, de ezzel a lélekkel azért vannak nekünk még gondjaink itt, a földi létben.

Akkor meg miért bánt engem a múló idő? És nem csupán engem. Amerikában kilencvenéves öregasszonyok kifestik magukat, és csiricsáré ruhákban flangálnak az utcákon. Az online és az írott sajtóban évente ezer és ezer cikk jelenik meg arról, hogy felfedezték a hosszú élet vagy éppen az örök élet titkát, és milyen szuper lesz a ránk következő generációknak, mert olyan baró sokáig rágjak majd a gittet itt, a földi létben, hogy na! Mert bizony az nem lesz más, csak gittrágás, barátaim. Hiszen Tagore szerint „fizikai létünk ellenáll lelki megszabadulásunknak”. Hogy aztán ezt a megszabadulást hogyan érjük el, a napfényt élvező Robinson módjára vagy életünk végéig serénykedő, mások javára munkálkodó emberként, azt mindenki döntse el maga. Valószínűleg nem ez a lényeg. Bár Madách írt annak idején valamiféle küzdésről. Azt hiszem, utóbbi mégiscsak inkább emberhez méltó, mint kifeküdni a napra. A természetbe feledkezés viszont meg annál jobb, mint gyógyszereken élő, ágyhoz kötött, roskatag öregemberként figyelni, hogyan vánszorog körbe az óra mutatója.

Nincs recept. A lényeg viszont valószínűleg mégiscsak az, hogy valamilyen értelmes módon kellene eltölteni a rendelkezésünkre álló időt. Amíg lehet.

Gáspár Ferenc