Nem mostanában kezdték el mondogatni, hogy fölgyorsult a világ, hiszen már huszonévesen is hallottam az általam akkor és most is igen tisztelt dr. Vekerdy Tamás tanár úrtól (Isten nyugtassa!), hogy a gyermekfejlődésben az utóbbi évtizedekben úgynevezett akceleráció, fölgyorsulás tapasztalható. Mivel főiskolás koromban nem volt annyi eszem, mint most, így a témával kapcsolatos fölvetéseimet kénytelen vagyok úgy megosztani olvasóinkkal, hogy előtte nem beszélgettem el velük egykori szeretett tanárommal, akivel nem jutott eszembe anno erről vitázni.

De most meg most van, kezdjük hát a legegyszerűbb részével: ha elfogadjuk a ma divatos, avagy hivatalos tudomány általános álláspontját és sok esetben valóban tényszerű adatait, miszerint a történelem jelentős részében már tizenéves, illetve gyakran csecsemőkorú embereket házasítottak össze, és kiskamaszok már vadásztak, komoly csatákat vezettek, gyermeket szültek, akkor voltaképp milyen kultúrtörténeti idősíkhoz képest is valósulna meg az a bizonyos fölgyorsulás?

Hány éves is lehetett István királyunk megkoronázása pillanatban? Hány éves lehetett Emese, mikor a turulról álmodott? Hány éves volt Boldogasszonyunk, mikor életet adott az Istengyermeknek?

Minden fönti érintettől elnézést kérek, ha tévednék, ám legjóindulatúbb föltevésem szerint is mindegyik esetben tizenéves kiskamaszokról beszélünk.

És tessék ezt az állítást a következő fénytörésben vizsgálni: évszázadok-évezredek óta arról vitázik-tűnődik több nemzedéknyi teológus és filozófus, egyházfi és világi személy, sok tisztességben megőszült, megkopaszodott doktorprofesszor, hogy mit csavargott összevissza Názáret és Betlehem között két tini, akik mindössze annyiban egyeztek meg, hogy angyal szólt hozzájuk.

Nagyon öreg emberek teologizálnak és filozofálnak arról, hogy nagyon fiatal emberek mit csináltak nagyon régen egy örökkévalón létező, vagy legalábbis a világ kezdetétől a világ végéig létező entitással kapcsolatot létesítve egy nagyon régi történetben, ami a jelenünkben és a jövőnkben is érvényes.

Tessék megszámolni az előbbi mondatban az idősíkokat (meg az idősíkok barátait és üzletfeleit), és újra föltenni a költői kérdést: mi gyorsul? Mi lassul? Egyáltalán: mi az az idő, amiről ilyen nagyvonalú kijelentéseket teszünk, hogy gyorsul meg lassul? Akad olyan élő ember a látható világban, aki elénk merne állni s ki merné jelenteni, hogy ismeri az idő természetét? Hogy ismeri a lassuló vagy gyorsuló idő kérlelhetetlen, tajtékos hullámainak minden kiszámíthatatlan fodrozódását?

De nem kell egy jó példa kedvéért mindjárt a Szent Családig szaladnunk, beérhetjük a magunkéval is: saját gyermekségünk és saját öregségünk mind valamilyen tükörtörése vagy csavargó visszhangja gyermekeink és szüleink időutazásának. Gyermekemben a saját gyermekkorom tanulsága, tapasztalata, ébredése, álomvágyása, elhagyása, ottmaradása. Közben a gyermekemtől kiváltott hajdani gyermekségem visszhangjától lépek a valódi felnőtté válás létrájára, ami elvezet a szüleim szülőségének és megint csak a saját gyermekségem idősíkjának az immár tudatos megéléséhez…

Gyermekem szülője vagyok, szülőm gyermeke vagyok, gyermekem gondozója vagyok, szülőm a gondozóm, szülőmet gondozom, gyermekem gondoz…

Tehát még egyszer: most akkor gyorsulunk vagy lassulunk az időben?

Inkább mintha megállt volna az idő valami sajátos családi csapdában.

Pedig épp hogy nem csapda ez: inkább maga a szabadság! Hiszen ha tudatosítjuk a föntieket, ráébredünk, hogy valójában nem telő, múló, gyorsuló vagy lassuló időben élünk, hanem párhuzamos idősíkokban egyszerre. Minden egyszerre van jelen. A múltunkra, a jelenünkre és a jövőnkre egyszerre emlékezünk vagy próbálunk meg emlékezni, hiszen a vágy is emlékezet, csak épp nem az ismert, hanem az ismeretlen irányba – habár ki meri azt állítani, hogy ismeri önnön múltjára vonatkozó emlékezetének minden kis epizódját?

Minden évköri ünnepünk afféle dac a lineáris idővel, a gyermekeit fölfaló Kronosszal. Minden évköri ünnepünk hirdeti a félelem nélkül, szabadon szárnyaló Kairosz dicsőségét. Hisz minden ünnepünkkel kikerülünk a hétköznapi „időnk” diktálta, mesterségesen generált illúzióbuborékból, s belekerülünk annak a szakrális eseménynek az örökkévalóságába, amiről megemlékezünk. És ez kivétel nélkül vonatkozik betlehemezésre, locsolkodásra, busójárásra, farsangra, ’48-ra, ’56-ra, Trianonra meg az összes többire, ami eszünkbe jut. Ha nem szakrális, akkor marad történelmi. De abból is lehet alakítani bármit, elvégre a párhuzamos idősík ott is ugyanolyan.

Gyertyáink a pillanat gyertyái, míg a gyertyafény mindent eldöntő lángjának képe bennünk életünk örökkévalóságának ragyogása. Halhatatlan lelkekként vágtatunk át időkön s vetjük tekintetünk egyszerre minden időbe. Őseink és utódaink gondolatait fürkésszük. Nem gyorsulunk és nem is lassulunk. Csak figyeljük, ahogyan a gyermekünk egyszer csak egy fejjel magasabb lesz nálunk. Figyeljük, ahogy apa és anya arról mesélnek, milyen volt minket pelenkázni. Figyeljük, ahogy apa és anya mást kezd látni az időben, mint amit mi látunk. Figyeljük, ahogy a gyermekünk is mást kezd látni az időben, mint amit mi látunk.

És akkor megragadjuk az időt, falhoz verjük a hülye fejét, és a pofájába ordítjuk: a családomé vagy, és senki másé!

Juhász Kristóf

A fotókat a szerző készítette.