Részlet Pósa Zoltán regényéből

Az alkotó géniusz bosszúja

Uraim! Ne ripacskodjunk! Vetítésről szó sem lehet, vagy visszaveszem a darabot – zárta le az író. – Az a giccses tengerkép, amit kiválasztottak, agyonütné, vagyis a maguk szintjére szállítaná le az egészet. Valósítsák meg önmagukat máskor, máshol, másnál – teszi még hozzá.

A kövér-töppedt turcsinózis rendező és az ösztövér, magas, sasorrú dramaturg összenéz: NEHÉZ FIÚ! E kései színpadi bemutatkozás is a hajlíthatatlanság eredménye (mármint a megkésettség). Regényeit soha nem volt hajlandó átdolgozni, kirostokolta a kommunizmus bukását a berobbanáshoz, hiszen „azelőtt”, az átkosban csak egyetlen regénye látott napvilágot a végnapokban.

– Hát mivel jelöljük akkor a színpadi TENGERt, maga örökifjú alkotó géniusz? – méltatlankodik a kis hájgombóc.

A konok írófő ránca sem rezzen a tréfásnak szánt megszólításra, mint ahogy a rendező többször is megkísérelt spontán tegeződésdijére sem reagált. „Ha kezdő koromban ÖN voltam számodra, maradjak most is az!” – fut végig ilyenkor a szerző agyán, s csak annyit válaszol:

– Terítsenek a deszkára egy fehér papírt, s írják rá hatalmas, tusfekete betűkkel: TENGER. Ez gyönyörű kontrapunktot képezhet azzal, hogy az egész színpadot körbeöleltetik fekete függönnyel. Na, nem tréfálok. A darabom szegényszínházas alaptónusa is indokolttá teszi a puritán megoldásokat.

– Boldogok a lelki puritánok, mert övék Thália szentélye – mormog a dramaturg az öntudatosan távozó zsenihát után.

A díszletmunkások vidáman húzzák föl az éjfekete függönyt.

– Szeretem ezeket a szegényszínházas, GROTOWSKIs megoldásokat – jegyzi meg az egyik.

– Így mostantól este négyig ultizhatunk. Milyen jó, hogy az író lenyomta a vitában ezt a Kontárcsukot – emlegeti a nagy tekintélyű, kis képességű rendező közismert csúfnevét.

– Én nem csak ezért szeretem – mondja az előbb Grotowskit emlegető, álmodozó, kékszemű, kinek most is egy regénykötet kandikál ki a köpenye zsebéből. A csapat alacsony, gombszemű bohóca, csipisz, kirántja: – Dejszen ez, AMA TŐRÖK, a mi írónk legeslegelső, színházi regénye. Hahaha! A széplélek! A stréber! Remélted, hogy észreveszi? Igaz?

A kékszemű elvörösödik, dühösen legyint, s tüntetően elvonul a függöny mögé. Az inkriminált könyvet olvassa.

De már hozzák a TENGERt. Hatalmas, fehér karton, tusfeketén virító betűkkel. Ezt már nem lehet ép ésszel, vihogás nélkül kibírni. Leterítik a színpadra, majd körbeállják.

– Ez volna hát a TENGER! Mi meg a partján állunk. Vihar közeleg… – kiabálja Csipisz.

Fergeteges röhögés. A kövér, töppedt rendező szokása ellenére a munkások között téblábol. Egyébként sem túl rózsás hangulatára rátett jó pár lapáttal csúfnevének fölhangzása. Bár annyira ügyes ember, hogy az átkosban kispicliskedett nagy karrierjét sikerült a huszonegyedik század második évtizedére is átmenteni, egyre többször lelombozza saját dilettantizmusának nyomasztó átérzése. S most teljesen véletlenül azzal is szembesült, hogy tehetségtelenségével a melósok is tökéletesen tisztában vannak. Csipisz sikerén felbuzdulva próbál überelni. Hirtelen ráugrik a fehér papírra, azaz beleveti magát a tengerbe, és le is zuhan.

A pillanatnyi dermedt csöndet elsöpri a még nagyobb hahota. A rendező fetrengve üvölti: – Jaj, segítség, beleestem a tengerbe. Nem tudok úszni…

Kitör a taps, s a rendező, mintha még inkább ki akarná élvezni élete legnagyobb spontán sikerét, tovább vinnyogva felpattan fektéből, és mindkét karját az ég felé tárja.

– MEGFULLADOK. SEGÍTSÉG… SEGÍTS… – üvölti egészen artikulálatlanul, rekedt hörgéssel.

A kékszemű előbúvik a bömbölésre, s fejét csóválja, rágyújt:

– Még jó színész lenne belőled, ezek szerint pályát tévesztettél…

Valóban, mintha túl jól is játszana. A rendező feje először elkékül, aztán elfeketedik… lezuhan görcsbe merevülten… s nem ordít, nem is mozdul már.

Csipisz, a bohóc, megirigyli a sikert, s halált megvető bátorsággal a rendező mellé ugrik, hablatyol, ordít, ő is elkékül, és a kövér Kontarcsuk mellé esik.

Mindenki a térdét csapkodja, de a kékszemű rosszat sejt, rémülten odarohan, s kirántja először Csipiszt, aztán Kontarcsukot a TENGERből. De mindhiába. A rendező szeme kifordult, arca kék, Csipiszé összehúzva, arca téglavörös. Mindkét ember teste jéghideg.

VÉGE

– Tényleg nem tudtak úszni – motyogja a kékszemű. Berohan az üzemi orvos, majd miután mindkét holttestet megnyomkodta, végigtapogatta, iszonyodó arccal néz föl: A két halott arcát ezek után nem merték letakarni a TENGERrel.

„FULLADÁSOS HALÁL. VÍZ IS JÖTT FÖL A TÜDEJÜKBŐL! TENGERVÍZ!”

A széles, fehér kartonpapírt mindenki nagy ívben elkerülte. A szőke fiú borította rá a kék munkaköpenyét Csipiszre, a kopott zakóját a rendezőre. Amint elvitte őket a fekete kocsi, mindenki pánikszerűen elmenekült a színpadról.

(Coldwell Art, 2019)