Szemelvények az antológiából

Mezey Katalin: A kertet a köd megette

A kertet a köd megette,
tejfehér ég fölötte,
a diófa magában
áll a fehér határban,
mögötte már a semmi,
ennyi maradt csak, ennyi.
Mint egy fal. Befalazva
fehérbe az égalja.
Ahol máskor a dombhát
emelkedik, most nem lát
a ködön túl a tekintet.
A fehér elnyelt mindent:
eltűnt a völgy, az erdő,
a templomtorony, a felhő,
nem aranylik a napfény,
sem ablakokon a visszfény.
Csak fehérbe, tejfehérbe,
a „nincs tovább” színébe
öltözött világvége:
köd ült a földre, égre.

Finta Éva: Zsonglőr a szívem
Még ott kéne lennem, s már másutt vagyok.
Az otthon elköltözött, és messze, messze,
az ég legalsó peremére forrva
gondolok a beregi hegyekre.

Városom: színpad. Játszóterem is volt.
Becsukva az emlékek a felejtés albumába.
Riadtan nézem változó színeit
és díszeit, ahogy felém dobálja.

Zsonglőr a szívem, játszik velem a tér,
labda vagyok kezében, galambbá válok.
Süvítve hasad ketté a táj,
felrepülnek a tollas álmok.

Az elszakadás mekkora tágas bugyra,
melyben most másik sorsom felidézem!
Testembe költöznek a tájak,
melyekkel egykor egy volt a létem.

Oláh András: Nincs adat

cigány a holdvilág
megzakkant az idő
elhervadt hóvirág
szirma a szemfedő

patanyom – halott föld –
emlék gyúl tűz helyett
minden perc összenőtt
sírod is elveszett

megfáradt angyal ül
Koltón egy fűz alatt
vacogást szül a csend
szívedben heg maradt

múltunk is szétázott
– nincs többé kegyelem –
két szóval álcázod:
szabadság szerelem

megsárgult irkalap
csontrészeg félelem
hiányról nincs adat
fogoly vagy – névtelen –

ellopott szemfedőt
kínál az alkonyat
Isten a rendező
– megőrzi titkodat

Tomaji Attila: A sötét hallban

A létfa kérge lettünk. Halk sziszegés,
tortát vág a nép, ünnepli az időbe
inkarnált millióéves születés-
napját. De ki a szerelem őrizője.

Élve égnénk el inkább, mint álmunk
elmeséljük (úgyis csak kinevetnek),
versben sem írjuk le, pedig vágyunk
rá, a tönkretett kicsi szót, szeretlek,

nézzük egymást a végső vakulásig,
a nők rontott, szétfeszített méhét,
milliók jönnek onnan pusztulásig,
születnek földre, görnyedve hétrét.

Lassan elkopik az összes ócska cipő,
mégse tűnik fel a forró fészek,
közönyösen zuhog eső, szakad idő,
szálkás élet, csomósodó évek.

És közben a tömeg illúziót cserél,
hiszi, ha valaminek vége van,
kezdődik az új (pedig csak elkenődik
vigasztalanul). Hogy az égbe van ez.

Majd bekopogunk. Állunk mezítláb
a sötét hallban, nem várt vendégek,
kikre talált kutyádat se bíznád,
Uram. Hogy remélnénk menedéket.

Szentmártoni János: Tanvers az ásásról

Talán túl mélyre ástam,
vagy épp megkoppant az ásóm
egy nem várt feltámadáson.
Talán túl mélyre néztem,
vagy épp megkoppant az ásóm
egy nem várt tévedésen.
S már nincs erőm,
hogy mindezt jól összekutyuljam,
csak lapátolok tovább, nem sejtve,
mit temetek az újban,
vagy épp mit ások ki a régből,
milyen zenét csikarok elő
égetnivaló venyigékből.
Nem látok tisztán: a vizes fa füstje,
mint az életlen késsel frissen szelt hagyma,
könnybe lobbantja fürkésző tekintetem,
így nem tudom, hogy mit tudok,
s amit mégis, azt nem sejthetem.
Előbb kellett volna
mindezt jól kiókumlálni,
időt adni magamnak,
mintsem folyton magamra várni.
De vége lesz ennek egyszer,
fölkelek egy reggel,
s mikor minden még nyújtózkodva ásít,
körém ülnek a lombok, a szerelmeim,
én, meg az a másik.

Farkas Wellmann Éva: Apokalipszis

Ha elveszett a szinte mind,
köröz a csatatér felett a győztes
ellenőrző szerve, a keselyű.

mert sokan jőnek majd az én nevemben

A dolgok lassan visszarendezik maguk,
s a felülnézet jól mutatja:
az elemek egyenként működőképesek.
A selejt készen áll a megsemmisítésre.

de aki mindvégig megmarad, az megtartatik

Eltemetett ügy. Nincsen vérnyom, ok,
tanúja végképp a vert seregnek,
versbe szelídült démonok
semmiségekről elfecsegnek.

És szinte minden szinte jól,
csak néha lép félre a versláb,
csak szinte mindig épp sehol.
Lehetne lenni, mint a perzsák.

Felépülőben már az új,
felépülőben a sebesültek,
utóbbi nem is téma, csak lazulj,
felejtős az is, ha lebecsültek.

ne aggodalmaskodjatok előre, hogy mit szóljatok

Sikamlós parton caplatok.
Világot rajzol lent a tintatenger.
Dohos szobában száradt paplanok
módjára, fojtogatva melengetnek
régről való, ismerős mondatok.

Kinek a csendje var és a kényelme seb,
nyugta alig, bár terve, mint özön.
A pusztulásnál egy félelmesebb:
a túlélő. Erőltetett közöny.

ha hirtelen megérkezik, ne találjon titeket aludva

Regős Mátyás: Aszfalton vézna árnyék

Végül mindannyian anyátlan kutyák
leszünk, sárga szemű kölykök az

iskolaudvaron. Felsebzett szájjal
kérdezgetjük, mennyi az idő. Kis

máglyát rakunk ebédjegyekből,
bogártetemből, lopott gyújtóval

belobbantjuk az ellenőrzőt. Inas
karunkkal csüngünk az ebédlő

ablakában, maradékunkat vödörbe
öntik, nyelvünkkel piszkáljuk a

porcogót. Unalmunkban napba
nézünk, fenyegetőzünk, míg fehér

mintákat karmolnak belénk a rostok.
Mennyi az idő. Lábszárunk

nyílásaiban betonpor, nem
jönnek értünk. Nyakunkban

kulcs, aszfalton vézna árnyék,
előttünk csak ami éghető.

Kopriva Nikolett: Galambok

A vonatállomásra telepedett
csönd szétroppantja
a toronyórát. Elromlott a jelen.
Ülök a padon, alacsonyan
repül minden madár.
Eltűnt a szél,
mi itt ragadtunk.
Zárva a határ, idegen az ország.

Anyám az ablakban áll,
múlik mellette a szoba.
Bölcs fám árnyéka a
macskakövek közé folyik.

Eltörölték a menetrendet,
a váróterem üresen tátongó
lyuk, belakják a galambok.
Mellkasomban is fészkelnek,
föl-alá repkednek csontjaim között.

(Magyar Napló Kiadó, 2024; szerkesztette: Zsille Gábor)