Szemelvények Az év versei 2021 antológiából

Ágh István

 

Megrendítő

 

 

Megrendítő, nehéz részvétet érzek

szülőföldem halottai fölött,

mint élő, hegyes felkiáltójel

szögezem magamhoz a temetőt,

keresztre rótt nevek szólítanak,

bármerre nézek, mindet ismerem,

amíg egész falum a föld alatt,

kősivatag terjed a felszínen,

mintha egyszerre haltak volna meg,

ahogy a szem egyetlen képbe zár,

mind itt van, aki nem jött el velem,

végleges már az itthon maradás,

eszeveszett népirtást gyanítok,

kis világvégeket a nagy előtt,

tömegsírba zuhantak a sírok,

elkeverve az utóddal az ős,

elődeim!, mennyi rokoni csont!,

apám és anyám mögött egy sereg

ismeretlen, névtelen földlakó

között találnék magamnak helyet.

 

 

Filip Tamás

 

Kálnoky Lászlónak, a magasba

 

 

Míg élek, hány tonna

levegőt mozgat meg tüdőm?

Mekkora szelet tudnék

kavarni, ha egyszerre

moccanna meg, amit

apránként beszívtam, kifújtam –

istenem, hány tornyot

tudnék ledönteni vele?

S ha kövekké válna

hirtelen, hány tornyot

lehetne emelni belőle?

 

 

Miklya Zsolt

 

Útszélen, árokparton

 

 

Talán a hangaszálak.

Indulna valamennyi.

Nyújtózkodnak a széllel,

így tudnak hazamenni.

 

Talán az árvalányhaj.

Könnyű selyemruhával.

Érzékeli a tested,

mikor a szellő árnyal.

 

Talán a cickafarka.

Csiklandozza a talpad.

Simogat, mikor játszol.

Megsimítod, ha hallgat.

 

Talán a papsajtmályva.

Szétterül, mégis éber.

Gyermek vagy vándor, útján

belőle megebédel.

 

Talán a bujbujjancsi.

Toklásza közveszélyes.

Legjobb ingujjba mászó,

lerázni nincs esélyed.

 

Talán a pásztortáska.

Csörögve szól, ha rázod.

Parányi nyeles zörgő

társad és hangbarátod.

 

Talán a kígyónyelvfű.

Lándzsás útifű másképp.

Hegye füzéres gránát,

kilőve virágjáték.

 

Talán a murokgallér.

Királynő-csipke lebben.

Közepén bíbor vércsepp,

sóhaj a sziromcseppben.

 

Talán a bodzatányér.

Illata égbe vágyik.

Zamata nyelveden még,

bodzaút bodzaházig.

 

 

Szentmártoni János

 

Évek

 

 

Mint Villon megunt szajhái,

kizuhannak elém a tépett ruhájú évek.

Az idő utcáján faltól falig tántorogva,

kezükben szorongatják

kitört sarkú báli cipőik.

Már hűvös szél söpör –

kiszívott mellükön

hiába is húznák összébb

százszor leszaggatott blúzaik –

bőrük alá kúszik a tél,

s szemük tócsafényéből

varjak iramodnak

múltam szakadéka felé.

Nem kapkodok utánuk,

visszarángatni őket

esélytelen és fölösleges.

Megvárom, míg kioldalgó alakjukat

elnyeli egy karambol.

Félrefordítom a fejem,

pedig láttam már szörnyűbbet is.

 

 

Hevesi Judit

 

Jó szelek

 

 

Álmaimba fúrta magát,

és útra kelt bennem veled.

A végtelen tenger partjáról

furcsa, testetlen vadvirágszorongás:

ha egészen kinyílik, elviszi a szél.

 

Felkapcsolt villany, áldatlan állapot,

szokatlanul pislákoló fény a fürdőben,

hiába látom az arcom, a tekintet másé,

azt sem tudom, itt ki vagyok.

 

De ha szív lennék, ami már nem dobog,

életre kelnék most, és nekiindulnék a tengernek:

bálnákat néznék strandolók között,

vadvirágot szorongató lányt a parton,

sárga esőkabátja kiragyogna türkizkék

koporsóm mögül,

és utolsó, akaratos dobbanás közben

jó szeleket hívnék útitársamul.

 

 

Bék Timur

 

Életcsend

 

 

Ülünk Mankával, hallgatunk nagyon,

ülünk vasárnap reggel egy padon.

Csíkos szatyrokkal kezében halad

a szemközti zöldséges felé a Nap.

 

Magunkba lesünk meddő szeretettel –

Két nyomorúságos hónap telt el,

bordáink közt fészket rakott a bánat.

Átkarolom drága anyukámat.

 

Négy barna szemünk: négy homályos ablak.

Együtt vagyunk a legmagányosabbak.

A betontenger hullámokat vet

a platánok gyökérzete felett.

 

Ülünk Mankával egymásra hagyottan

vasárnap reggel. Az idő moccan.

Elszáradt hársvirágot hord a szél,

én hallgatok, ő keveset beszél.

 

(Magyar Napló, 2021)