A kötetből Regős Mátyás írását közöljük

Májnfáter

Apánk nem sokat beszélgetett velünk. Ha beszélt, úgy beszélt, hogy nehéz volt válaszolni rá, nem is nagyon várta, hogy válaszoljunk. Magas ember volt, nagyon magas, borostás és szemüveges. Alig láttuk a szemét. Mikor nagyon belelendült, karját magasba emelte, úgy magyarázott, de akkor még kevésbé láttam, mert mintha a felhőknek beszélt volna, vagy a plafonnak. Azt mondta, zseniális, azt mondta, szemét, azt mondta, hogy az nem akárki. Máskor nagyon lehorgasztotta a fejét, egészen a mellkasára, mintha saját mellkasába akarna belenézni, meg akarná nézni a szívét. Ritkán volt az arca az enyémmel egy vonalban.
Óvodáskoromban időnként előfordult, hogy ketten maradtunk a kőbányai házban. Idősebb testvéreim iskolában, legfeljebb öcsém meg anyám lehettek még otthon, de ők teregettek, vagy a konyhában készülődtek. Lefeküdtünk a franciaágyra, elővettük a kellékeinket. Sakktábla, párnák, valami képzőművészeti album, Rembrandt vagy El Greco. Apám megtanított sakkozni, és miközben játszottunk, átnéztünk egy-egy albumot.
– Az ki? – kérdezte apám.
– Jézus.
– Milyen a szeme?
– Sír.
– Könnyes a szeme. És ez ki?
– Katona.
– Ez milyen?
– Páncélos.
– Nem tűnik szemétnek. És ez?
– Nem tudom.
– Ez egy gazfickó, látszik rajta.
– Igen.
– Packáznak Jézussal, de pórul járnak. Ön jön.
Léptem a huszárral, L alakban, ahogy apám tanította. Utána megbeszéltük, hogyan kell könnyes szemet festeni. Kis fehér pontot vagy vonalkákat kell húzni a szembe, attól megelevenedik egyből a tekintetük.
– Mi a legcsúnyább a képen? – kérdezte apám.
– Hogy megkötözték a Jézust.
– És mi a legszebb?
– A páncél.
– Nem a Jézus?
– Meg a Jézus szeme.
– Nekem a zöld ruhás szemétnek a füle, olyan, mint a birkózóknak, mint a saláta. Majd jól meggyűröm én is a tiédet.
– Igen.
– Az égbolt se semmi. Sakk.
Máskor még album se kellett, hogy egymással beszéljünk. Apám a tarkója alá gyűrte a párnát, becsukta a szemét, és mesélt. Mondjuk egy kemény fickóról, Valzsanról, aki kenyeret lopott, aztán fegyenc lett belőle. Olyan erős volt, mint a bölény. Ahá, mondta apám. Miután szabadult, sárga útlevelet kapott, amiért mindenki gyűlölte. Egy püspök befogadta, enni adott neki, de éjszaka Valzsan ellopott tőle két ezüst gyertyatartót. Másnap vasra verve visszavitték Valzsant, és a püspök azt mondta a rendőröknek, hogy a két gyertyatartó ajándék volt. Apám felemelte az ujját, és azt mondta, ez a püspök, ez nem akárki. Az egyik rendőr, egy Zsáver nevű, szimatolni kezdett Valzsan után, szemét Zsáver, mondta apám. Valzsanból közben jó ember lett a püspök ajándéka miatt, magához vett egy szegény kislányt, akit nyomorgattak a nevelőszülei, egy volt katona meg a felesége meg a patkányszerű lányaik. Valzsanból gazdag ember lett, csupa jót tett mindenkivel, de Zsáver nem hitt neki. Azt gondolta, az emberek sose változnak meg. Apám eddig mesélte a történetet, de néha előreugrott, és elmondta, hogy Valzsan a csatornába is leereszkedett, mikor el akarták kapni. Nyakig a szennyvízben meg a szarban menekült át a városon. Nagy ember, mondta apám, aztán hunyorogva oldalra fordította a fejét, lépett.
Máskor zenét hallgattunk, előtte apám elmesélt egy történetet. Egy apa viszi a kisfiát a közeli városba, lóháton rohannak az éjszakában, mert haldoklik a gyerek. Dörög az ég, villámlik, tiszta gáz van. A kicsi kapaszkodik, nyöszörög, falfehér az arca, az apja kérdezgeti, mi baja. A gyerek azt mondja, a rémkirály hívogatja, bókol neki, azt suttogja, szereti, hogy nagyon szép fiú, és el szeretné vinni magával. Mire odaérnek az orvoshoz, már halott a gyerek. Apám feltette a lemezt, meghallgattuk Schuberttől a Rémkirályt. Dübörgött a zongora, és apám mondta, hogy mikor azt hallom, májnfáter, májnfáter, akkor az apját szólongatja a kis szerencsétlen, mert fél a haláltól. A gyerek a dal végén is meghalt.
Apám néha elaludt mesélés közben. Csak forgattam a bábukat a táblán, felemeltem a zömök bástyákat, és benyomtam velük az orrom, a huszár hegyes fülével vakartam a homlokom. Nem mertem tovább játszani. Valzsan meg a lovas az éjszakában nagyon hasonlítottak apámra. Én a könnyes szemű Krisztusra hasonlítottam kicsit, meg a gyerekre, akit szólongat a rémkirály. Arra gondoltam, micsoda véletlen, hogy éppen ránk hasonlítanak a történetek szereplői. Azt gondoltam, apám nem akárki.
Messze volt az arca, de apánk ritkán volt kemény. Előfordult, hogy felpofozott, mikor a falig mentünk, de az nem is volt pofon, csak arcon lökött, megtolta a fejünk. Neki nem mertünk visszapofázni, de anyánknak időnként igen, és azt nem szerette. Legyél eszednél, mit képzelsz te magadról, azonnal abbahagyni, mondott valamit, hadart, és csuklóból ellökte az állunk. Könnybe lábadt a szemünk. Vagy ha nem ettünk rendesen, piszkáltuk az ételt, kisebbik nővérem malackodott öcsémmel, kukacot préseltek szájukkal a krumplipüréből, és bátyám a szekrény alá dugta a tányért a párizsis kenyérrel. Még akkor is, ha egyszerre üvöltöttünk a vacsora fölött. Az asztalra vágott, elég. Mindannyian összerezzentünk, apánk hangosan ordított. Egyszerre minden porcikánkban éreztük a vért, vörösek lettünk. Aztán apánk nem mondott semmi többet. Ilyenkor még magasabbra emelte a fejét, mi meg ettünk és beszéltünk tovább, de csak úgy, mintha nem beszélnénk.
Apánk nem bírta a pofátlanságot, a szemétkedést. A buszon is rendet csinált, ha úgy volt. A Hős utcánál kamaszok szálltak fel, és egy öregasszony mellé furakodtak. Az egyik az ölébe ült, azt mondták, fáj a lábuk, most jönnek a műtétről. Az asszony sopánkodott, remegett a hangja, beszélni se tudott, csak felállt, táskáját szorongatta. Apám a másik oldalra figyelt, nem is tudtam, látja-e őket, én is óvatosan bámultam. Aztán a következő megállónál üvölteni kezdett, pár szó volt, gyorsan, röviden, ahogy szokta. Na, takarodjatok. Takarodjatok. Kezével gyors mozdulatot tett, azok nem mertek ellenkezni. Leugráltak a buszról. Mikor elindultunk, kiabáltak apámnak, legközelebb megölünk, te vén fasz. Az öregasszony visszaült a helyére, hálálkodott apámnak. Egy kövér férfi a szatyrát szorongatta, azt mondta, ez a világvége. Apám nem szólt semmit, biztos neki is remegett a torka, mint az enyém.
Volt, hogy egyáltalán nem beszélt. Mikor kiosztották a bizonyítványokat, együtt ült a család az asztalnál, és anyánk mindenkivel átbeszélte a jegyeit. Egy idő után mindannyian egyre rosszabb osztályzatokat kaptunk, semmit sem tanultunk. A nagyobbak utálták is az iskolát és a tanáraikat. Anyánk mondta, miben lehetne fejlődni, hogy talán segíteniük kéne a tanulásban meg ilyesmik, magántanár kéne esetleg, csak az ugye drága, de hát valaminek lennie kell. Apánk azt mondta, a sok hülyét az osztályban tanulás nélkül is utcahosszal kéne verni. Megkérdezte valamelyikünket, ki a legjobb tanuló az osztályban. Valamelyikünk mondott egy nevet. Krähling, Kovács vagy Schallinger. Apánk legyintett, ugyan már. Lehorgasztotta a fejét, többet egy szót sem szólt. Tenyerét az arca elé tette, úgy könyökölt az asztalon, végül egészen az asztalra dőlt, néha hörgött, vagy nagyot sóhajtott. Végül mindenki aludni ment. Nagypéntek után a bizonyítványosztás napja volt a legszomorúbb a családban.
A zenevizsgákon apánk sokkal jobban szórakozott. Megbeszélte a trombitatanárommal, hogy lesz-e kormányváltás, és mindenképpen egyetértettek, megveregették egymás vállát. Megkérdezte a tanáromtól, hogy fújok mostanában. A trombitatanárom azt mondta, jól. Csak többet kéne gyakorolni. Én is ezt mondom neki, válaszolt apám. Alig láttam a hányingertől, kis fehér karikák vonaglottak a szemem előtt. Vizelnem kellett. Mielőtt apám beült a nézőtérre, odalépett hozzám. Fújd meg nekik, mondta. Kimentem a mosdóra. Aztán vissza, remegett a kezem, vizelnem kellett, nagy fehér fényességet láttam. Utána fújtam. Nem éreztem a ritmust, akadoztak a pillanatok. Néztem a zongorakísérőt, az a kedves nő csak úgy pattogott a széken. Minden bizonnyal szétesett a darab, gondoltam magamban, valahogy mégis a végére értem. Tapsot kaptam, majd a zárt körű értékelésen azt mondta a bizottság, a következő osztályba léphetek. Azt is mondták, van fantázia a számban. Tehetséges vagyok, de muszáj többet gyakorolni. A folyosón a trombitatanárom megjegyzett valamit a komenistákról apámnak, kezet fogtak. Aztán már mentünk hazafelé.
– Gyakoroltál? – kérdezte apám.
– Igen.
– Legalább jól megfújtad. Mit mondtak?
– Semmit.
– Olyan nincs.
– Hogy gyakoroljak többet.
– Ha kicsit többet fújnál, könnyedén lenyomnád a sok gyökeret.
Gyakran apám vitt trombitálni az iskolából. Tanítás után összeszedett, aztán a 17-es busszal lecsorogtunk a Szent László térig, ott volt a zeneiskola. Egyszer a buszmegállóban vártunk, és apám belépett a kisboltba kenyérért. Kis barna bódé volt a megállóban cukorkákkal, sós pereccel, mindenféle pékáruval. Apám mondta, hogy nézzem a buszt, és szóljak be az üzletbe, ha közeledik. Nem szeretett buszra várni. Néztem a Mádi utca szelíd forgalmát, ropogott a szemem a fáradtságtól. Akkor jött a hang. Egészen közelről jött, éreztem melegét az arcomon. Óvatosan és gyorsan beszélt, közben nevetgélt, olyan volt, mint mikor elalszol az iskolában írás közben, és hirtelen kicsusszan testsúlyod alól a grafit. Szembefordult velem, szőrös volt a gallérja és piros a bőre, a fogaiból néhány hiányzott, folyamatosan nevetgélt. Nem értettem a szavakat, amiket mond. Úgy éreztem, egy szemét beszél hozzám, nyitott szemmel elaludtam. Aztán hirtelen ott volt apám, egyetlen mozdulattal megemelte a suttogó embert, és földhöz csapta. Közben beállt a busz, kinyíltak az ajtók. Felszálltunk. Az ember ott feküdt a földön, mi pedig elindultunk trombitaórára. Apám nem mondott semmit, én Valzsanra gondoltam, meg arra, hogy apám egy oroszlán. Oroszlán, mondogattam magamban. Az oroszlán lecsapta a suttogó embert, aki egy szemét volt.
Apámék akkoriban állandóan balhéztak az idősebb nővéremmel. Nem akart tanulni, visszapofázott a tanároknak, dohányzott, meg úgy öltözködött, ahogy nem tetszett apánknak. Otthon is visszapofázott, azt mondta, neki senki ne mondja meg. Őt senki se érti. Időnként ordibáltak egymással, főleg anyánk és nővérem. Olyan volt, mintha a nővérem gyűlölne minket, anyánk meg folyton sírt, úgy veszekedett. Nővérem pénzt kért, nem kapott. Kapott, de kevesebbet. Annyit kapott, amennyit kért, de korábban haza kellett érnie, mint ahogy szerette volna. Gyakran olyasmiről ordibáltak, amit nem is értettem. Egyszer vacsora után eldurvult a helyzet. Apánk már percek óta a mellkasára zuhant fejjel hallgatott. Nővérem valami olyasmit mondott, hogy rossz vagy szar vagy szemét szülei vannak, hogy bárki jobb lenne. Anyánk csak sírt, hüppögött, és becézte nővéremet. Apánk iszonyú erővel vágott az asztalra. Elég. Aztán hirtelen összezuhant, mintha behorpadt volna a mellkasa, valahogy mégis felállt, köhögött, hörgött. Elmegyek, mondta, csináljátok nélkülem.
Kitámolygott a verandára, kiment az ajtón. Megnyílt szemmel néztünk utána, mint az emmausi tanítványok, mikor a feltámadt megtöri a kenyeret. Arra gondoltam, most kezdődik a történet, minden történet így kezdődik. Ültem a többiek között, senki nem szólt semmit, és tudtam, hogy nem jöhet vissza. Apám kivonult, elsüllyedt, mint egy végtelenül gazdag és könyörtelen ősi birodalom. Éreztem, ahogy recsegve, acsarkodva új irányt vesz az életem. Miután apja otthagyta a családot, ő volt anyja fő támasza a nélkülözés éveiben. Láttam a történetet. Láttam apámat az úton, vasúti töltések bozótjában, felázott hegyi csapáson, gyalázatos városokban. Hallottam nőni a haját, ezüst borostájára sót hordott a tengeri cúg, gyatra cipői ódon kövek közt matattak. Apám üvöltött a fájdalomtól, idegenekkel topáz vízbe köpött. Munkába állt, és eldobta a pénzt, morgott, mint a sebet kapott állat. Gyorsan ment, mindig észak felé, a hó felé, sietősen tekerte nyaka köré a sálat, sose borotválkozott. Álmos volt, akár egy elfelejtett isten. Álmában hazafelé hajózott, utódokat keresett a félhomályban, de mindig hamis várost, üres házat talált, mikor utánunk nyúlt az éjszakában.
Csörömpölés hallatszott a verandáról. Anyánk felugrott, az ajtóba szaladt. Belépett apánk, sárgán és rongyosan. Üres kezével erőtlenül a könyvespolc után nyúlt, de nem talált támasztékot, halkan összedőlt. Nem jött vissza, aki elment. Nem az oroszlán volt. A polc tövében feküdt, deréktól fölfelé a könyveknek támaszkodva, szája szélén habot vetett a nyál. Miért teszitek ezt velem, nyöszörögte. Miért teszitek velem.
Aznap későn mentünk ágyba. Öcsém átszólt a sötétben, hogy szeretne mellettem aludni. Átjött a takaróm alá, szorosan egymáshoz bújtunk. Katonákról beszéltünk, és arról, hogy a régi gyilkosok rendesebb emberek voltak, mint a maiak. Egyfolytában apánk zuhanását láttam magam előtt. Mikor öcsém már egyenletesen és könnyen szuszogott, mint a bárány, és a sötétség laza hullámai sorjában homlokom alá futottak, csöndesen megesküdtem az Úrnak, hogy ha apánk még egyszer el akarná lökni az államat, elkapom a kezét. Megesküdtem, hogy visszaütök.

(Magyar Napló Kiadó, 2026)