Az év novellái 2024

A kötetből Ferdinandy György (1935–2024) írását közöljük

Az út vége

Somfai

Az alattunk lévő házmesterlakást is kiadták a szüleim.

Apu lejárt a házmesterékhez beszélgetni. Apánk szerette az egyszerű embereket. A kapcsolatunk csak akkor romlott meg, amikor apánk Pestre költözött.

Akkor, a nyilasok államcsínye idején egy Somfai János nevű rendőr volt a lakó. Ez lent is átvette a hatalmat, pedig házmesteri tisztsége csak névleges volt. Lakóként már régen nem fizetett, és megütötte anyukát. Anya a ház körül futott előle. Végül is Jankovszki Pista, a kertészlak albertirsai lakója mentette meg. A részeges Somfai valami ilyesmit kiabált: Annak a világnak már vége van! Hogy milyennek, azt nem mondta meg, miközben kardlappal ütötte a falat a gyerekszoba ablaka alatt.

Éreztük mi is, gyerekek, hogy apánk nélkül valaminek tényleg vége van. Hogy minek, azt csak később értette meg egy gyermek.

Az utolsó karácsony

1944 karácsonya. Mi, gyerekek, most is, mint minden évben, izgatottan vártuk a Jézuskát. A szokás az volt, hogy délután felmentünk a nagyszülőkhöz, keresztül a nagykerten, és ott vártuk az ünnepet. Csak utána, este mentünk le a szüleimhez, a kert végébe, ahol apu és anyu Jézuskája is megérkezett.

Így volt ez ’44 telén is. Még akkor is, ha apánk abban az évben nem volt sehol. Hol van, faggattuk anyát, és ő azt felelte: Bent a városban, dolgozik. Csak később tudtuk meg, hogy apa üldözötteket mentett, és hogy elfogták a nyilasok. Október óta már az ő kezükben volt a hatalom.

De most úgy mentünk fel a nagyszülőkhöz, mintha mi sem történt volna. Csak apa nem volt sehol. Nem elhanyagolható tény, legalábbis a gyermekek számára.

Anyánk nem jött velünk a nagyszülőkhöz. Esteledett, és mintha az oroszok is az ünnepre készültek volna, abbamaradt az ágyúdörgés. Nagyanya előkészítette a vacsorát. Karácsonyeste a szakácsnő is velünk evett, és vele Rózsi is, a szobalány.

Együtt vártuk a csengettyűt, amikor a szobában kigyúltak a gyertyák. A részletekhez nagyapánk, a professzor idén is ragaszkodott.

Körülálltuk a fát, elénekeltük a Mennyből az angyalt. Az örvendező pásztorokat. Azután nagyapa kiosztotta az ajándékokat. Emlékszem, a szakácsnő, Margitka nagy, bőrkötéses imakönyvet kapott, Rózsi valami kis színes ruhát. Nagyapa megcsókolta őket, egyiket a másik után. Nem emlékszem, nagyanyácskám mit kapott. Mi izgatottan bontogattuk az ajándékokat.

Margitka sírt, az idén is szép volt az ünnep. Minket nagyanyácskám ölelt magához, amikor megszólalt a telefon.

A kagylót nagyapa vette fel.

– Ki volt az? – faggattuk.

– Lehoczky professzor – felelte. Az egyik kollégája.

– Miért hívott?

– Náluk már bejöttek az oroszok! Hűvösvölgy felől.

– És mit csinálnak? Jesszusmária! – állt fel nagyanyánk.

– Semmit! Vacsoráznak.

Ő, nagyapánk, nem félte az oroszokat. Minket lekísértek az anyánkhoz. A nagykertben ismét dübörgött az ágyúzás. Úgy tűnt, Hűvösvölgyben megmaradt a front.

A lenti házban már gyertyát gyújtott anya. A hadtáp nyugdíjas tisztjei vették körül a fát. De ez csak egy pillanat volt. Kint a kapu előtt már dübörögtek a teherautók. Mindenki beszállt, betuszkoltak minket is. És megindult Pest felé a menet.

– Átérünk? – kérdezte anyánk.

– Át, át! – felelték a katonák.

Nem tévedtek: átértünk valami egészen másba. Ez volt az utolsó budai karácsonyunk.

Silbermann úr látogatása

A háború végén anyukánk aranyórával ajándékozott meg engem és öcsémet. Jól emlékszem, az enyém volt a súlyosabb. Micsoda öröm egy tízévesnek! Igazi tömény arany. De Sanyié sem maradt el sokkal mögötte. Anyánk félretette a két ékszert, csak mi ketten tudtuk, hová.

Aztán véget ért a háború, a túlélők is megjelentek. Hozzánk is beállított egy csontsovány öregember. És anyánk elővette és átadta neki a két aranyórát. Silbermann úr kint vette át őket a kertkapuban. Az ő óráit őrizte meg anya.

Megköszönte, elment. Bent a belvárosban nyitott antikváriumot. Nekünk pedig nem volt többé zsebóránk. Silbermann bácsit néha még meglátogattuk öcsémmel. Az üzletben mindenféle használt holmit adott el. Anyánk kiselejtezte, mi levittük neki.

A két aranyóráról több szó nem esett.

Öcsém és húgom

Hárman vagyunk testvérek. Két év szünettel egymás között. Utánam egy fiúcska, Sanyi következett. A sort Zsóka húgom zárja.

Sanyika mastoiditisszel – fültőmirigy-gyulladással – kezdte földi pályafutását. Rejtő nagyapánk műtötte meg, a beavatkozás szerencsésen alakult. Érthető módon anyánk és a nagyszülők kedvence lett.

Még óvodáskorában is Taribabának – Dundidudi Taribabának – becézte magát a lékelt koponyájú, dundi, szőke gyermek. Magamhoz édesgetni nem volt egyszerű. Végül a közös stiklik vonzották hozzám közelebb. Például az Irénke néninek, a zongoratanárnőnek adott macskakaki. (A zeneórák elől a diófák ágai közé menekült testvéröcsém.)

Mindent összevetve nagyon szerettem az öcsémet. Együtt kerültünk ki Belgiumba, anyánk később – már a háború után – együtt nevelte a két fiúgyermeket.

*

Mégsem hasonlítottunk egymásra. Sanyi szőke volt és dundi. Csendes és visszahúzódó kisfiú. Nehezen barátkozott. Mellette én hangos voltam, csavargótermészetű. Tulajdonképpen nem tudhatta senki, hogy mivel foglalkozott.

Tőlem azért sok mindent megtanult. Tudott teniszezni, szerette a zenét. És hát mi ketten – ahogy már írtam – szerettük egymást. Jó testvérek voltunk egész gyerekkorunkban. Gödöllőn, a premontreieknél voltunk bentlakók a háború alatt. Összetartottunk, mi voltunk a kis és a nagy Elefánt. Ha megtámadtak, Sanyi a védelmemre kelt. Senki sem mert kikezdeni velünk. Ez a szoros kapcsolat később is, egész életünkben megmaradt.

Az öcsém a sashegyi ház körül, a kertben töltötte egész életét. Helyette a felesége utazott. Ő nem akart: kertészkedett. Nem tudok róla, hogy valaha is elutazott volna, talán csak néhány napra. Otthon, a családi kertben élte az életét.

*

Öcsém példás házaséletet élt, de kishúgom inkább hozzám hasonlított. Az apánk elkényeztetett kedvence volt. Elcsavargott, anya a 8-as busznál várta, hogy az utolsó járattal hazakocsikázzon. Mégis hiába! Az udvarlója elvette feleségül.

Ernő morva bevándorlók fia volt. Komoly, megbízható ember. Hamarosan a Vas Gereben utcai házba költöztek, az egyik lakó megüresedett helyére.

Édesapánk akkor már kórházban feküdt. Zsóka volt hármunk között az egyetlen, aki mindvégig kitartott mellette. Rendszeresen meglátogatta, levágta a körmét, kimosta a holmiját.

A lakáskérdést megoldották. Anyánk a földszintre költözött. Vele soha nem volt felhőtlen a húgocskám kapcsolata. Amikor lánya született, emeletet húztak a házra. Meg kell hagyni, Zsókáék ügyesen intézték a dolgaikat.

Végül is mindketten otthon élték le az életüket, Sashegyen. Csak én kerültem ki a nagyvilágba. Franciaországba, majd onnan a szigetvilágba, Amerikába. Francia és latin élettársak oldalán, négy különböző kontinensen élő négy gyermek édesapjaként. Egy lány és három fiú, mindegyikük egy sor idegen partnerrel. Tucatnyi nyelv és szokás, megannyi kultúra és sajátosság, folyamatos levelezések és állandó repülőutak.

Nem bántam meg ezt az életet. Beutaztam a világot, megismertem a kultúrákat és a népeket. Ez az íróember számára – megkockáztatom – akár még hasznos is lehet.

Az út vége pedig a magány.

(Magyar Napló Kiadó, 2024; válogatta és szerkesztette Toldi Éva)