Gáspár Ferenc írása Gál Vilmos Latrok ideje című könyvéről

Az igazszívű emberek fiai – vagy valami ehhez hasonló lehetne a címe Gál Vilmos regényének, aki a nagy mesemondóhoz, Jókai Mórhoz hasonlóan a szabadságharcról írt nagyszabású regényt. Itt is három ifjú főszereplője van a történetnek, akár A kőszívű ember fiaiban, csak ők nem testvérek, viszont ízig-vérig jóbarátok. Mindhárman végzős diákok Nagyenyeden, ott éri őket a pesti forradalom híre. A felgyorsuló események aztán szélvihar sebességével szórják szét őket, hogy aztán időről időre újra összekerüljenek, összehozza őket a közös szenvedély, a haza védelme.

Az igazi témája, oka azonban a regénynek, amiért Gál megírta, az a nagyenyedi, zalatnai, abrudbányai, verespataki és úgy általában az erdélyi szörnyű események története, mikor a felbőszült román parasztok ártatlan magyarokat mészároltak le bestiális módon. A vérengzésekről 1990-ig nem nagyon lehetett sem írni, sem beszélni. Az 1987-es Erdély történetében és más kiadványokban ugyan olvashattunk ezekről a dolgokról, de nem ennyire részletekbe menően, nem tárva fel az igazi okokat, nem mindig nevezve meg a felelősöket.

Nem mintha az ilyen tömeggyilkosságoknak, eszement kínzásoknak lenne igazán megnevezhető felelősük. Hiszen az oláh népfelkelők, a kaszás, vasvillás, rendezetlen és első puskalövésre szétszaladó mócok esetében nehezen érthető az erkölcsileg még a regulárisoknál sem elfogadható „parancsra tettem” magyarázata. Parancsra tettem, mondták a nácik, a nyilasok a világháborút követően – amit nem lehetett elfogadni a törvény előtt sem. Sok-sok évvel a háború befejezése után a Wiesenthal központ még mindig fellelt civilben bujkáló bűnösöket, mert a német társadalom, a német nép szembe tudott nézni a tettével.

Természetesen nem lehet párhuzamot vonni az 1848–49-es események elemzése, és a száz évvel későbbiek között, hiszen akkor még a román állam sem létezett, ám azt mégis joggal tarthatjuk túlzásnak, hogy a tömeggyilkos Avram Iancunak Erdélyben több helyen is szobrot állítottak, vagy azt a képtelen vádat tartalmazó bronz emléktáblát, hogy a magyarok gyilkoltak volna le negyvenezer román felkelőt a szabadságharc alatt. Utóbbit a hajdani kolozsvári polgármester, Gheorghe Funar helyezte el Petőfi Sándor emléktáblája alatt az egykori Biasini Szálló falára.

Az igazság ezzel szemben az, hogy az erdélyi polgárháborúnak összesen tizenötezer körüli áldozata volt, ebből pedig a fegyveres harcokban elesett; illetve a gyilkosságok miatt hivatalos bíróságok által elítélt román 4500-5000 fő, a többi pedig ártatlan magyar áldozat. Férfiak, nők, gyerekek.

Gál nagy erénye, hogy felvillantja ugyan a horrorisztikus bűnöket, de nem áll meg azok részletezéseinél, sokkal inkább a főszereplők lélektanára és a cselekmény bonyolítására koncentrál. Egyiküket például, a szépreményű újságírótanonc Muzsnai Ádámot édesanyja meggyilkolása után jó ideig csak a bosszú élteti, de csak olyan fásult és minden mindegy alapérzéssel, nem leli örömét az öldöklésben. Talán a regény legsikerültebb figurája ő, mert jelleme annyi regiszterén játszik az író, annyi változáson megy át „menny és pokol” között, hogy az olvasó teljes szívvel tud örülni beteljesült szerelmének a történet végén.

A másik két főszereplő sem sokkal marad le tőle, ráadásul Balogh Farkas figuráján keresztül megismerhetjük az akkorra már megvakult, ám e testi fogyatékossága ellenére az erdélyi történelmi változásokban, eseményekben – főleg az Unió létrehozásában és az erdélyi románság követeléseinek elfogadásában – igen aktív szerepet játszó Wesselényi Miklós munkálkodását is.

(Hogy az erdélyi románság a követeléseik elfogadása után miért kezdett mégis oly vad vérengzésbe, ez nagy mértékben az osztrák Puchner tábornoknak köszönhető, a „kis mérték” pedig kiderül a regényből.)

A harmadik fiú, Erőss Balázs személyén keresztül a székelység roppant fontos szerepét ismerhetjük meg a korszakban, s rajta, no meg a már említett Baloghon keresztül az ágyúöntés és a puskapor gyártás titka is feltárul az érdeklődő olvasó előtt.

A regény legnagyobb erénye azonban a roppant feszült és izgalmas cselekményszövés, a sok új információ mellett is megtartott gördülékenység és a korabeli zűrzavaros események sebészileg pontos, lényeglátó feltárása. Ne feledkezzünk meg azokról a románokról sem, akik sokszor életük kockáztatásával, önfeláldozó módon mentették, segítették a magyarokat, köztük a regény lapjain személyesen is megjelenő metesdi pap, Ioan Urs. Nekik köszönhetően több ezren túlélték a szörnyűségeket, és ha nem némultak meg teljesen az átéltek láttán, szomorú krónikásai lettek a kornak.

Gál Vilmos roppant alapos és pontos kutatómunkát végzett három éven át (a Magyar Művészeti Akadémia ösztöndíjának köszönhetően), és a recenzor szerint ez a regénye jobban sikerült a korábbi kétkötetes, egyébként szintén nem akármilyen Báthorynál.

A címben sugalltakkal ellentétben a könyv főszereplői egyáltalában nem a latrok: sokkal inkább a nemes lelkű, hazájukért élni és halni kész fiatalok.

(Lazi Könyvkiadó, 2022)