Nemrég jelent meg a Kortárs Kiadó gondozásában egy gyűjteményes kötet A csend körei címmel. A könyvben a költő-író Győrffy Ákosnak a Mandinerben és más lapokban megjelent tárcái, esszéi olvashatók. A szerzővel börzsönyi házától nem messze, egy erdőszéli vendéglőben beszélgettünk. – Végh Attila interjúja.

Végh Attila: Aki a te írásaidat olvassa, az előtt egy olyan író képe bontakozik ki, aki különösen érzékeny, de akinek érzékenysége olykor – hogy azt ne mondjam – rémisztő. Az embert időnként, a Győrffy-szöveg lényegi pontjain megcsapja a huzat. Ez a szél mintha a Hádészból fújna, vagy legalábbis az emberi lélek dermesztő tájairól. Ilyenkor általában az idegenségről írsz, és arról, hogy néha mintha saját magadtól is a végtelenségig eltávolodnál. A körülötted élőket nem nyomasztja, hogy írásaid gyakran olyan tájra futnak ki, ahol mélységesen egyedül vagy?

Győrffy Ákos: Kemény kérdés. Ez az idegenség alapélményem volt már gyerekkoromban. Mintha az én áramköreim nem egészen úgy volnának összedugdosva, mint a környezetemben élő embereknek. Mióta az eszemet tudom, ez az alapállapotom. Gyerekkoromban gyakran éreztem, hogy egyedül vagyok. Ez az érzés sokáig kísérte ez életemet; bizonyos szempontból így van ez most is. Még akkor is, ha már nem olyan intenzív. Odabent, a mély vizekben most is ott lapul ez az érzés. Nem mindig könnyű összeegyeztetni a családdal, a gyerekneveléssel. De hát az enyéim ismernek engem. Feleségem szokta mondani, hogy ő leginkább az írásaimon keresztül ismer. Néha elolvassa egy szövegemet, és elmondja, hogy némely dolgokon mennyire megdöbbent.

 VA: A döbbenet olykor egyenesen ijedelem?

GyÁ: Azt azért nem mondanám. Inkább valamiféle szembesülés, ami nem mindig kellemes.

VA: A gyerekek hogyan vannak ezzel?

GyÁ: Ez is érdekes kérdés. A kisebbik fiam egyszer úgy nyilatkozott, hogy apa munkája az, hogy a kamrában ül, zenét hallgat, és közben néz maga elé. Tehát én ilyennek látszom ebből a perspektívából. Amikor ezt először hallottam, megütköztem: na, szóval ilyennek lát a gyerek! Ráadásul, a zene, amit a kamrában üldögélve hallgatok, sem nevezhető a hétköznapi értelemben vett zenének. De azt hiszem, ők ezzel együtt fogadtak el engem. A nagyobbik fiamtól persze megkaptam, hogy mennyivel jobb volna, ha az ő apja a Ronaldo lenne. A fiaim körülbelül azt érezhetik velem kapcsolatban, amit az ő korukban én éreztem apámmal kapcsolatban. Nemrég átmentem Nagymarosra anyámat meglátogatni, és ő régi feljegyzéseket mutogatott nekem. Apám füzetei voltak. Ő nyugdíjas éveiben rádióamatőr volt. Spirálfüzete rádiós észlelésekkel volt teleírva. Órákon át ült a készülék előtt, és lejegyezte pontosan, hogy melyik repülőjárat épp hol tart. A spirálfüzetben több száz ilyen bejegyzés volt. Repülőtársaság neve, észlelés ideje, frekvencia. És akkor az jutott eszembe, hogy én ugyanezt csinálom. Valahonnan veszem a jeleket, és amit észlelek, leírom.

VA: Még ha valamivel szellemibb szinten is, mint tette azt apád.  

GyÁ: Igen, valamivel talán rejtélyesebb, amit én csinálok. De mintha én is naplóznám az észleléseimet. A metódus hátborzongatóan hasonló. 

VA: Vágysz, vársz arra a pillanatra, amikor a gyerekeid akkorák lesznek már, hogy megértsék az írásaidat?

GyÁ: A nagyobbik, aki a tizenhatodik évében van, az utóbbi időben elkezdett érdeklődni a dolgaim iránt. Persze csak a maga szemérmes módján. A könyvbe, amiről most beszélgetünk, már ő is bele-beleolvasott. Olykor még reflektál is, de azt is csak szűkszavúan, rejtélyesen.

VA: Amikor én beleolvastam a könyvbe, megint találtam benne néhány furcsa mondatot. Például azt írod, hogy ha állatokat figyelsz meg a természetben, ha sikerül kilesned néhány pillanatukat, akkor te elszégyelled magad. Ilyet én még egyik cserkelésemen se éreztem. Gondolom, a szégyen attól van, hogy meglestél egy lényt, amelynek a természetes állapota az, hogy ne kerüljön veled kapcsolatba, hogy idegen legyen. Na, és ettől futkos az ember hátán a hideg, ha téged olvas: hogy számodra az idegenség a természetes állapot.

GyÁ: Ebben a könyvben van egy hosszabb írás, amelynek Életátvitel a címe. A családdal nemrég Olaszországban voltunk, Ravenna környékén, és lementünk a tengerpartra. Ültem a parton, és úgy éreztem, hogy most mindentől ugyanakkora távolságra vagyok. Hogy nem léteznek súlyosabb meg könnyebb dolgok, nincsenek közeliek és távoliak, hanem mintha beállna valamilyen egyensúly. Mintha minden nagyon távol volna, ugyanakkor a részem is. Ne valami misztikus érzésre gondolj, isten-élményre vagy ilyesmire, szó sincs erről, de amikor ezt érzem, akkor mindig valahogy bevág, hogy nekem valójában ehhez az állapothoz van közöm alapvetően. Egy ilyen alkat nyilván nem teszi gördülékennyé az emberi interakciókat. De nincs mit tenni, van valami bennem, amely mindig e felé húz. Mint egy fekete lyuk.

VA: Ezt a magadtól való elszakadást, kintlevőséget eksztázisnak is nevezhetjük.

GyÁ: Nevezhetjük úgy is, de az extázisnak mintha lenne egy érzelmi színezete, ennek a személytelen figyelemnek pedig nincs. És mindig váratlanul csap le. Mintha alászállna valahonnan. Mintha vadászna rám.