Mielőtt álomra hajtottam a fejemet, Dobai Péter egyik gondolatán meditáltam:„Az emlék a fegyverünk, amellyel szembenézhetünk a halállal. Emlékek nélkül nem létezne jelen és jövő, s már életünkben halottak lennénk. A gondolkodás a gondolat megszületése pillanatában emlékezéssé válik, s így megkettőzi önmagát. Az emlék ezért fájdalom is egyben, hiszen megjelenik benne az idő múlása. Ugyanakkor az ember legnagyobb szerencséje, hogy nem felejti el a tegnapi napot, egy lány arcát, vagy egy barát arcát, aki már nincs velünk. Az emlékezés védelem.”
Az álom és az ébrenlét küszöbén tudatlanul átlépve, az elalvást megelőző jelenlétet elhagyva, időtlen filmszakadás nyomán lényegültem újra a Gellért fürdőben. Onnét tudtam, hogy a hatvanas években járok, méghozzá akkortájt, amikor még meg sem születtem, mi több, apám talán még meg sem ismerte anyámat, hogy az egyik napozóágyon észrevettem egy otthagyott Esti Hírlap címlapját, a fejléc alatt a dátummal. 1963. szeptember közepén még javában tartott az indián nyár.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez volt az álombeli első tudatos pillantásom, mert előtte már feltűnt a szomszédos napágyon hanyatt fekvő lány, akinek alakja, bikinije, napszemüvege és frizurája Brigitte Bardot-éra emlékeztetett. Közelében kézen álló artisták és pár pózoló bodybuilder. Felváltva gyakoroltak, és pihenésképpen az edzéseikről beszéltek, de félhangon, mint akik attól tartanak, hogy arra méltatlanok kihallgatják a módszereiket. Úsztam néhány hosszt keresztbe a hullámmedencében, és aztán sokáig álltam a vízköpő oroszlánfej langyos vízsugara alatt. Néha-néha még odanéztem, hátha időközben másik testhelyzetbe fordult a napozó lány, merthogy emlékszem, mennyire kíváncsi voltam a fenekére. Aztán a mély vízbe tökéletes fejest ugró – az artistáknál és bodybuildereknél szálkásabb, arányosabb – fiatalember és a rögvest a levegőbe hasító úszómesteri sípszó zökkentett ki az eseménytelen monotóniából. Gyorsúszásban tartott felém, azután lassított, néhányat tempózott mellen a víz alatt, majd kiegyenesedve lépkedett tovább, míg helyet nem foglalt a lépcsőn, s intett, hogy üljek mellé.
A homlokába fésült hajú Barth sokkal inkább emlékeztetett egy tógáját levetett római szenátorra, mint nyelvésznek készülő srácra, aki az érettségi vizsgája óta tengeri hajókon dolgozik matrózként, mert hite szerint a végtelennek látszó óceánok időtlenek, így az óceánon maradó ember is időtlenül élhet, amíg élni akar.
– Ciao, Otcsenás! – üdvözölt. – Már megint itt vagy?
– Hónapok óta nem láttalak.
– A kabinosok mondták, hogy szoktál érdeklődni felőlem.
– A Közraktár utcában hiába kerestelek – hánytam a szemére. – Az új verseidet megkaptam. Csak azt felejtetted el megírni, hol laksz most.
– Még a hajón. Csepelen, a Szabadkikötőben. Délután nézek albérleteket.
– A Ferencvárosban?
– Egyelőre nem. Gyermekkoromban a nagyszüleimnél laktam, a Kisfaludy utcában, így gyakran mentünk keresztül a Harminckettesek terén. Főként a nagyanyámmal sétáltam arra, amikor a Rákóczi téri csarnokba jártunk bevásárolni. Akkoriban még lehetett friss virágot és zöld babérkoszorút látni a szobor talapzatán.
– Az anyai nagyapád volt harminckettes, ugye?
– Nem harminckettes volt, nem a Mária Terézia-háziezredben, hanem a 13. roham gyalogezred 8. századában szolgált géppuskásként az első világháborúban. Sokat mesélt a fákon megbúvó olasz mesterlövészek tűpontos lövéseiről, akik háromszáz méterről azonnal kiszúrták azt, aki sötétedés után óvatlanul rágyújtott. Nagyapám egyszer rászólt valamelyik társára, hogy ne dőljön neki. Kiderült, hogy nem önszántából nehezedett rá. Meghalt. Sokat éhezhetett a nagyapám. Károly-csapatkeresztet és Sebesültek érme kitüntetést kapott. Hogy a kondícióját érzékeltessem, elmondom, amikor átpozícionálták őket, a géppuska lövő részét egymaga képes volt vinni. Kamasz voltam, amikor fehérvérűségben meghalt.
– Meg fogod írni ezt is?
Barth figyelmét magára vonta a vízben álló egyik lány alakja. Egyrészes kék fürdődresszt viselt. A fején széles karimájú szalmakalap volt. Szerintem Barth csak azért nézte, hogy felhagyjon a múltba révedéssel, inkább a jelenben akart időzni. A lány mellett a víz alól felbukkant az egyik bodybuilder. A lány elindult a mély vízbe, mint aki sejti, hogy a fiú úszni tudása nem annyira magabiztos, mint a pózoktól terhes tetszelgése.
– Sok minden foglalkoztat, Otcsenás. Tudod, mi az, hogy udvaros?
– A barátom nagyapja katonatiszt volt a második világháborúban, hazajött a frontról, nyugdíjazásáig az udvart takarította az óbudai gázgyárban.
– Hallottam egy udvaros fiúról, nyolc általánost végzett, de jobban ismeri az antik római bölcselőket vagy az egzisztencializmust, mint én.
– Van ilyen…
– Mit gondolsz, hogy néz ki?
– Szemüveges, kehes és vasággyal együtt legfeljebb ötven kiló.
Barth a kézen álló artisták csoportjára pillantott.
– Erősebb, mint ők együtt. Pirkadattól napnyugtáig olvas, súlyzózik és sepri az udvart. Két lábon járó archaikus torzó.
– Talán inkább két kézen járó, nem?
– Olvastad a verseimet, Otcsenás? – váltott témát Barth.
– A te alapállásod az elmúláshoz való viszony. Az emlékek néma kerengőin léptető őszi lovas vagy. Emlékmolnár.
– A múltkor a Gellértben öttusázókkal ültem a gőzben, hívtak a Tattersallba, talán megtanulok lovagolni.
– Meg nem mondanám, mi vagy te önvalód szerint, Barth. Emlékeztetsz Pasolinire, aki a nyelv- és irodalomtudományok doktora, regényíró, költő, forgatókönyvíró, filmrendező, nyelvészeti, irodalmi, politikai-ideológiai tanulmányok szerzője.
– Honnét tudsz ennyit a dolgairól?
– Mialatt a tengeren hajóztál, láttam a Mamma Rómát az olasz követség klubjában, utána beszéltek róla.
– Azt hittem, te még kicsi vagy az ilyesmihez.
– Mit számít az a néhány év, amennyivel fiatalabb vagyok nálad? Nem csak a nehézatlétikához való viszonyunk hasonló. Az egyik legnagyobb ajándéka a találkozásunknak, hogy beláttam, az emlékezés teszi lehetővé az élet folytatását.
– Szerinted működik egyszerre az elengedés és az emlékezés?
– Az egyik nem zárja ki a másikat. Az el nem engedés, az egy makacs, görcsös, szívós ragaszkodás, ahol tulajdonképpen az ego bilincseli magát valamihez. Az emlékezés másmilyen. Az megtermékenyít.
– Intuíció?
– Az.
– Miért akarsz te sportújságíró lenni, Otcsenás?
– Mert ha annak nem válok be, még elmehetek a Pipa utcába kocsmafilozófusnak vagy a gyárba udvarosnak az archaikus torzód mellé, ne adj isten a Honvédba szorítósegédnek.
A terasz fák övezte, sötét szegletében két artista árnyékbokszolt, csupasz ököllel szurkálta a levegőt, elhajolt, ellépett a képzeletbeli ellenfél egyenesei, horgai, felütései elől.
– Mit szólsz az új nehézsúlyú világbajnokhoz, Sonny Listonhoz? – kérdezte.
– Nekem Floyd Patterson rokonszenvesebb a kefefrizurájával, a Helsinkiben kiérdemelt olimpiai aranyérmével. Szerintem sosem volt igazi nehézsúlyú. Júliusban Liston padlóra küldte a visszavágón, megint az első menetben. Liston ma verhetetlen.
– Mi van, ha előbb-utóbb találkozik a szorítóban a római olimpiai bajnokkal, Cassius Clayjel?
– Nem lesz abban sok köszönet Claynek sem. Eltáncikál kezdetben, aztán Liston elintézi.
Barth legyintett. Ásított és nyújtózkodott.
– Benne vagy egy sprintben a medence faláig? – kérdezte.
– Mintha a labdáért úsznánk?
Bólintott. Előttem ment, már térdig járt a vízben, amikor megállt, visszanézett és kacsintott. Akkor vettem észre, hogy a Brigitte Bardot-frizurás lány a korlátra támaszkodik és kettőnket néz.
Nyitott szemmel úsztam az uszoda kéklő vizében, alattam vibráltak a kőmintázatok, az elhajló mozaikok. Erőből úsztam, ahogy a vízilabdázók, Barth fél testhosszal vezetett. Erőtől tomboló ifjúsága régmúlt őszök megőrölt emlékezetében gyökerezett, uszodai mosolyok, kikötői séták, lírai szerelmek, búcsúzások és véletlen viszontlátások időtlen messzeségében.

Borbély László