Néha elmélázott a múlton, a múlt emlékein, és néha már azt sem tudta, hogy mi az emlék és mi a varázslat, ahogy a költő mondja. Hogy csak arra emlékszünk, hogy emlékeztünk, vagy emlékszünk egy emlékre, amit vagy átéltünk, vagy elmeséltek nekünk egykor.

Szita, szita péntek, dúdolgatta magában, ezen a borongós nyár eleji napon. Átesünk egyszer úgyis a nagy szitán, emlékeink velünk együtt tűnnek el, de ez így természetes, hiszen kinek kellene száz meg százmilliárd emlék, hová, mely túlvilági felhőbe tudnánk mindezt felpakolni?

A modern ember – mióta írni tud – mindent feljegyez. Digitalizál. Az emlékeket nem tudja. Az emlék foszlik, mállik, akár egy sok száz éve teleírt pergamen, folyik a széle, rohad a belseje. Például halványan emlékszik arra, hogy jó volt beleesni egy mesterséges kerti tóba. Sötétség volt benne, erről szólt az emlék, és hogy kihúzták meg ágyba dugták, és mindenki róla beszélt másnap, őt sajnálta. Először egy hegyvidéki üdülőhelyen történt meg, aztán otthon, a kórház udvarán, némiképpen már tudatosan, várva a megmentőt.

Jung erről az írja az Emlékek, álmok, gondolatok című önéletrajzi könyvében, hogy az ilyesmi tudatalatti törekvés az öngyilkosságra, vagy éppen az életben adódó felelősségek előli elmenekülés jele.

Nem, nem gondolja azt, hogy az ő esetében, három- vagy négyéves korában is ez történt. Inkább csak élvezte a dolgot, mikor az udvaros, nevezzük Kanyó Pista bácsinak, kihúzta az alig hatvan-nyolcvan centis vízből, és felszaladt vele a hatalmas lépcsőkön, a lakásukba.

Meleg szívű ember volt Kanyó Pista bácsi, erre is emlékezett, és jó humorú, írni-olvasni nem tudott. Akkoriban még előfordulhatott az ilyesmi, de más analfabétára nem emlékezett a gyermekkorából, pontosabban nem tudott róla.

A sors fintora lehetett, hogy Pista bácsi egyszobás, komfort nélküli földszinti lakása pont a kórházi könyvtár szomszédságában bújt meg, akár egy kis fecskefészek, vagy inkább egérlyuk egy hatalmas, de jó szándékú madár kiterjesztett szárnyai alatt. A könyvtárba lépcsőn kellett felmenni, és óriási üvegablakain ömlött be a napsugár, míg Pista bácsi kéglijének talán ablaka sem volt… Rózsákat nevelt a bejárat előtt, s ha az emlékező véletlenül közéjük rúgta a labdáját, az udvaros csak mosolygott. Esetleg tréfásan megfenyegette az ujjával. Erre egészen jól emlékezett.

Mint ahogy arra is, hogy Bedő Jóska, aki a kórház kisteherautóját vezette, gyakran eltréfálkozott vele, mármint Pista bácsival. Húzták, froclizták egymást, ő meg a barátaival gyakran utazott a teherautó platóján, a kihalt, macskaköves utcákon száguldozva. Gyerekként labdaként repkedtek ott hátul, a platón, emlékezett, s hogy erről a szülei biztosan nem tudtak, különben soha nem engedték volna, hogy Bedő Jóska vigye el őket az iskolába.

Ötvenhatról nem beszéltek. Ha mégis, akkor így: ötvenhatban. Nem mondták azt se, hogy forradalom, sem az ellenkezőjét, amit a hivatalos propaganda állított. Csak ennyit: ötvenhatban. De inkább kerülték a témát.

Nekik meg fogalmunk nem volt az egészről. Ötven filléres fagylaltokat nyaltak, és örültek, ha nyáron kimehettek a Tungiba, vagy később a néplavórnak csúfolt Dagályba.

Az élet végtelennek tűnt, különösen a hosszú, forró nyarakon, vagy télen szénszünetek idején. Olvasni lehetett sokat, ki sem kelve az ágyból, és neki, az emlékezőnek akkor fogalma sem volt arról, mennyire nehezen éltek sokan a sorstársai közül. Néha-néha ugyan beleütközött a valóságba. Például mikor megtudta, hogy Kálmánék öten vannak testvérek, egy szobában laknak mindnyájan, és nincs annyi játékuk, mint mondjuk neki. De sajnálni akkor is inkább a néger gyerekeket sajnálta, vagy azokat, akiknek a háború előtti sanyarú sorsáról az írók írtak. Mert manapság minden másképpen van minálunk, ezt még Fekete István is megírta a Bogáncsban és a Tüskevárban. Fekete István pedig van annyira jó író, hogy ezt el lehet hinni neki. Mások is ezt mondták amúgy.

Aztán volt még a porta épülete, közvetlenül a kórház bejárata mögött. Ezt nemrégiben újjáépítették, ami annyit jelentett, hogy a régi házikót lebontották, és helyette egy lapos tetejű négyszögletes épületet húztak fel, melynek előtere fedett volt, árkádos, hogy a látogatás kezdetére várakozóknak ne kelljen esőben, hóban álldogálniuk.

Az emlékező, aki akkor gyerek volt, az épületet szépnek látta, pedig a rücskösre vakolt fal a sárga színével ronda volt, mint a bűn.

Ez is az egyik jellemzője volt a múltnak, morfondírozott. Hogy minden csúnya volt.

Csúnya volt a Trabant, a Wartburg, csúnyák és piszkosak voltak a falak a házakban belül, és a házak oldalán kívül, és lyukasak is, mert vagy ötvenhatban lövöldöztek beléjük, vagy még előbb, negyvenötben. Az ostrom alatt. Így mondták. De mindenki túlélte. Ez logikus volt, hiszen, aki nem élte túl, az nem volt itt, köztünk.

Egyedül a növények voltak szépek. A fák, a bokrok, a hó télen, és a lányok nyáron.

És ez utóbbi a mai napig megmaradt.

Gáspár Ferenc