Az emberi élet történetében mindig is valamiféle miszticizmus lengte körül a halált. A halál az a végső megsemmisülés, elmúlás, pusztulás, enyészet, exitálás, megszűnés, eltávozás, amit az agyunkkal már felfogni képtelenek vagyunk. Egy másfajta tudatállapot, amelyben automatikusan megszűnik az idő és a tér kategóriája. A halál nem emlékezik és nem emlékeztet, nem sző terveket, éppen ezért nincs sem múltja, sem jövője, de jelene sem, ugyanis nem ragadható meg egyetlen pillanatban sem. Halálunkkal felszámolódik minden földi javunk: az életünk során felhalmozott tárgyi és szellemi kötelékeink elvágatnak, és átkerülnek a hagyatéki leltárba. Így válunk hirtelen kartoték-adattá: iktatószámmal rendelkező, papíralapú jegyzékké.

Mindannyiónknak vannak halottjaink, olyanok, akiknek az elengedése talán mind a mai napig tart, és olyanok, akikre jószerint csak néha emlékezünk, de ez nem jelenti elfeledésüket. Így azt is mindannyian tudjuk, milyen érzés keríti hatalmába az embert, amikor egy számára fontos egyén tér meg a túlvilágra. Hirtelen olyan emlékek tolulnak elénk a közeli és a távoli múltunkból, amelyek mintegy feltámasztják halottjainkat, létközösséget élünk meg újra általuk, és csak akkor válnak ismét valódi halottakká, amikor nem emlékezünk rájuk.

Kétféleképpen viszonyulhatunk halottjainkhoz: az egyik megközelítési módunkban csak a veszteségérzetünkre fókuszálunk, arra, amely visszavonhatatlan és végérvényes. Ekkor nincs megnyugvás bennünk, csak a pillanatnyi háborodottság érzése, a tragikus véggel való kényszeres szembenézés, és saját halálunk implikációja, kivetülése is ide tartozik. A mérhetetlen ború időszaka ez, a kimondhatatlan, grammatika nélküli fájdalomé. Egy másik szemlélet során csak a szépre emlékezünk halottunkkal kapcsolatban: felidézzük magunkban azokat az örömteli, boldog pillanatokat, amelyek csak a mieink, amelyeket még a halál sem képes elvenni tőlünk. Ebben a hozzáállásunkban a borút mintha felülírnák a derű percei, és a megnyugvás, beletörődés, elfogadás érzelmi attitűdjei válnak dominánssá.

A halál megérkezhet tragikus gyorsasággal és lassú, töredelmes betegség útján. Sokszor tesszük fel magunkban a kérdést: vajon melyik a jó halál? Melyiket tudnánk magunknak elképzelni? Aztán többnyire annyi pro és kontra érvet találunk az egyik és a másik halálnem mellett, hogy beletörődünk abba, amit a végzet nekünk szán. Mert milyen borzasztó, amikor nincs időnk a másik halálára felkészülni, épp emiatt elbúcsúzni sem. Ez örök pecsétet nyomhat a lelkünkbe. Ugyanakkor a hosszas szenvedés mellett asszisztáló egyén azt kényszerül elviselni, hogy egyik pillanatról a másikra nincs kit ápolnia, látogatnia.

A bibliai kiűzetés olyan hagyatéka az első emberpárnak, amelyre alapozva első írásos szövegemlékünk, a Halotti Beszéd és Könyörgés is hangsúlyozza: por és hamu vagyunk. Az élettelen emberi test visszaadja magát a természetnek, az enyészet vár rá, míg a hívők felfogásában a lélek egy hosszú, olykor bolyongással teli útra indul.

A test-lélek dualizmusa örök vita tárgya, filozófiai-teológiai viták termékeny táptalaja. Halottak napi gyertyagyújtásunkkor viszont, annak melegében és fényében, az újratalálkozásban reménykedünk. Tehetjük ezt hitbéli meggyőződésünkben, mely szerint a lélek létközösséget alkot a többi lélekkel.

A kis herceg 26. fejezetében olvashatjuk: „Éjszaka majd fölnézel a csillagokra. Az enyém sokkal kisebb, semhogy megmutathatnám, hol van. De jobb is így. Számodra az én csillagom egy lesz valamerre a többi csillag közt. Így aztán minden csillagot szívesen nézel majd… Mind a barátod lesz.” – A temetőben kigyúló fényeket hazavisszük a szívünkben, és várjuk, amíg ránk nem szilárdulnak az emlékezés viaszcseppjei.

Lajtos Nóra