Gődény Endréné Komoróczy Emőke az irodalomtudomány kandidátusa 1939-ben született Budapesten. 1961-ben szerzett diplomát a debreceni KLTE-n magyar–német–orosz szakon. Végzés után férjével (Gődény Endre) Győrbe költözött, ahol 1979-ig különböző középiskolákban tanított. Két gyermekük született (Andrea 1963; Judit 1965). 1974-ben doktorált az ELTE-n modern magyar irodalomból. 1975–77-ben az MTA Irodalomtudományi Intézetének ösztöndíjasa volt. 1979 óta a Budapesti Tanárképző Főiskolán tanított (1982-ben ez az intézmény lett az ELTE Tanárképző Főiskolai Kara). 1990-ben védte meg kandidátusi értekezését (Kassákés a magyar avantgárd mozgalom). 1991-ben főiskolai tanárrá nevezték ki. Tagja az MTA Köztestületének, az Irodalomtörténeti, a Modern Filológiai és a Hungarológiai Társaságnak, valamint a Magyar Írószövetségnek. Miután 2001-ben gyakorlatilag felszámolták az ELTE Tanárképző karát mint oktatási intézményt, 2001 júniusától nyugdíjba vonult: 62 éves lévén, már nem kívánt új munkahelyre átmenni. Azóta is intenzíven részt vesz az irodalmi életben, rendszeresen publikál, könyvei folyamatosan megjelentek, megjelennek mindmáig. Oktatói munkája lezárulása előtt, 2000 szeptemberében Pedagógus Szolgálati Emlékéremmel tüntették ki; 2014. március 15-én pedig irodalomtörténészi munkásságáért Magyar Arany Érdemkeresztet kapott. – Kovács katáng Ferenc interjúja.

Kovács katáng Ferenc: Nővérem egyetemi évei alatt sokat jártam át Nyíregyházáról Debrecenbe. Egy akkori gimnazista számára nyomasztóan hatott a kolosszális épületegyüttes, a zsúfolt kollégiumi szobák, a menza zsibaja… Emőke is a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemet választotta. Milyen tapasztalatokat szerzett a diákévek alatt?

G. Komoróczy Emőke: Szüleim nem akarták a „kislányt” kitenni az akkori fővárosi légkör (meglehetősen romlott és rontó) szellemiségének – így én „védett” maradtam a társadalmi visszásságok megtapasztalásától. Nagyon sokat olvastam, az irodalommal már ekkor egészen magas szinten foglalkoztam (pályázatokon, versenyeken nyertem stb.); tudatosan készültem a tanári pályára. 1956 szeptemberében a KLTE BTK magyar–orosz szakán kezdtem; a németet 1957 tavaszán fel lehetett venni a másik két szak mellé; így én boldogan, kitartással, a pályám iránti nagy szeretettel párhuzamosan végeztem mindhárom szakot. 1961-ben diplomáztam, ugyancsak kitüntetéssel. Nagyon szerettem a KLTE-re járni; kiváló, tudós kutató professzoraink voltak (akkor még!) mindhárom szakon: Bán Imre, Barta János, Nagy János, a „magyaróra”, az irodalomoktatás doyenje; Benigny Gyula nyelvész, a nagyműveltségű irodalomtudós Némedy Lajos, Király Gyula, a Dosztojevszkij-kutató – tőlük még lehetett „ideológiamentes” irodalomszemléletet tanulni, és nem hódoltak be a pártállami általános kultúraellenes szemléletnek. Az irodalomtudományt a maga teljességében – Gyulai Páltól egészen Hankiss János modern szemléletéig (és nem megcsonkítva!) oktatták; nem törölték ki sem a polgári irodalmat, sem az akkoriban gúnyosan, sőt elítélően „elit”-nek és l’art pour l’art-nak bélyegzett Nyugatot, sem az avantgárdot az irodalomtörténetből. Széles látókörű tanáraimnak köszönhetem, hogy volt erőm és kitartásom később végigküzdeni a pályám a meglehetősen szűk keretek közé szorított „irányított irodalom” esztendeiben. Számomra a boldogság és a szellemi töltekezés gyönyörű időszakát jelentették a debreceni egyetemi esztendők. Akkor még nem voltak meg az új épületrészek; én otthon laktam, nem is ismertem a kollégiumi viszonyokat. Tavasszal-ősszel az órák után (amelyekre rendszeresen jártunk, hiszen érdemes volt hallgatni tanárainkat!) a gyönyörű Botanikus Kertben, illetve az akkor még szépen gondozott Nagyerdőn éltük az életünk; kint tanultunk, vizsgák előtt sokszor az egész csoport együtt; színházba-moziba jártunk – szóval igazi, szabad és vidám diákéletünk volt. Az ifjúsági mozgalmakban egyáltalán nem vettem részt, se DISz, se KISz-tag nem voltam: tanultam, tanulmányokat írtam. Ekkor még a teljes magyar irodalmi spektrumot szemmel tartottam (szakdolgozatom Jókai és Kemény regényszemléletének, stílusának egybevetésére épült; már ekkor érdekeltek a formálásmód- és a stílusbeli különbözőségek, az egymástól eltérő irodalomszemléleti árnyalatok). Hogy miért nem beszéltem soha idegeneknek a családi hátteremről, az otthonunk szellemiségéről? Mi bizony abban a tudatban nőttünk fel, hogy jobb, ha minderről hallgatunk; nem olyan idők jártak akkoriban, hogy lány létemre beleártsam magam a politikába vagy akár az ifjúsági életbe. Így is mindig azt mondták rám: „de büszke vagy! – miért húzódsz vissza?” A későbbiekben aztán be is bizonyosodott, hogy ez volt a lehető legjobb, amit tehettem. Egyetlen ember volt, akivel minden gondom-gondolatom meg tudtam osztani: az ugyancsak hasonló körülmények közül érkezett évfolyamtársam: Gődény Endre – nem véletlen, hogy végzésünkkor, 1961 nyarán összeházasodtunk, s azóta is jóban-rosszban kitartunk egymás mellett. Férjem több nyelvből fordított (tudományos könyveket); őt inkább a társadalmi kérdések érdekelték – engem viszont az irodalmi élet (azóta is).

KkF: Nem is olyan régen nagy érdeklődéssel olvastam Emőke összefoglalóját a Napút folyóirat egy tematikus számáról Szívem, te szívem, majd a Domokos Johanna munkásságáról szóló esszéjét A hétköznapi élet misztikája… – …a modern társadalomban és a családi életben. Összefoglalná nekünk az azokban megfogalmazott gondolatait?

GKE: A NAPÚT folyóirat kezdettől fogva azon periodikák közé tartozott, amelyek nem zárkóztak el az avantgárdtól sem – így a 2009-ben „hetvenkedők” körébe én is bekerültem. Jártam (ha nem is rendszeresen) a VÁRban rendezett Napút-estekre is; s több, különböző témájú anyagot publikáltam a folyóiratban. Egyébként a 2010-es években (egy lábtörésem kapcsán) hosszasan feküdnöm kellett, s akkor – mint minden ember hasonló esetben – mélyebben elgondolkoztam a spirituális kérdésekről (egész tanári pályámon mindvégig tanítottam az ún. „Isten-kereső” költészetet; Ady – Kassák – József Attila – Babits – Pilinszky stb. életműve talán legfontosabb vonulatának ezt tartottam). Most ráértem sok modern teológiai könyvet olvasni, foglalkozni a lelkiségi mozgalmakkal – és valahogy észrevétlenül előtérbe kerültek bennem a (számomra mindig is vonzó) misztika kérdései. Néhány korombeli költőnő (Almássy Katinka, Csáky Anna, Czilczer Olga – régi barátaim – verseivel elmélyültebben foglalkozva rádöbbentem, hogy a nők – „feminizmus” ide vagy oda! – lelkialkatuk szerint, hozzám hasonlóan egyre inkább visszatérnek a „bensőséges” létszemlélethez, s egyre fontosabbá válik számukra az Istenhez való viszony). Úgy tűnik: a rendszerváltás óta eltelt 30 évben nyilvánvalóvá vált, hogy a társadalmi küzdelmekben nemigen juthatunk soha „nyugvópontra” (hiszen nincs olyan társadalom, amely abszolút homogén gondolkodású emberekből állna); egyik változást követi a másik – de optimális megoldás a társadalom egésze számára soha – sehol – semmilyen korban nem létezett. Madách igazát mindennél fényesebben bizonyítja éppen jelenkorunk: a történelmi színeket Lucifer forgatja-alakítja, aki mindig illuzórikus képeket tár elénk – annál keservesebb aztán a bukás, amikor minden átcsap önnön ellentétébe. Mindig is szerettem tanítani Az ember tragédiáját és a Faustot is, nem is beszélve Bulgakov A Mester és Margaritájáról – amelyet a XX. század legnagyobb művének tartok. Woland diktatúrája jól előkészítette a XXI. század Walpurgis-éji tobzódását. Ma itt tartunk. És hova jutunk holnap?!? Ekkor jelent meg, épp a kibontakozó pandémia idején a NAPÚT misztika-száma, amelynek nagyon megörültem, mert pontosan ezeken a kérdéseken töprengtem. S aztán Domokos Johannával elbeszélgetve felismertem, hogy nemcsak nekünk, idős nőknek áll szemléletünk középpontjában a „mindennapi élet” misztikája, a női lét, gondolkodásmód másmilyensége, mint a férfié – hanem éppen a sok félresiklott család életmódja következtében, ez a kérdés napjaink talán legégetőbb problémájává vált. Gondoltam: miért ne mondanám hát el, amire 60 évnyi boldog házasságom és virágzó családi életünk (két lányunk jó házassága, három fiúunokánk sikeres pályája, egyikük családalapítása, egészséges kislány-dédunokánk megszületése) megtanított? Talán még nem késő a társadalomban egyre jobban eluralkodó torz tendenciák visszafordítása, és az áldatlan „testvérháború” (amely ma már nemcsak a politikumot, de a művészeti életet, sőt a mindennapokat is eluralta) felszámolása. Ez pedig csakis a Szeretet, a szolidaritás, a természetfölötti értékvilág elfogadása és az isteni Parancsolatok önkéntes megtartása révén válhat(na) valóra. E folyamatban a női lelkivilágnak, az empatikus gondolkodásmódnak bizonyára kitüntetett szerepe lesz – ha egyáltalán eljutunk erre a szintre. Mert ha nem: az emberiségre a spirituális leépülés réme vár.

KkF: Az olvasó biztosan nem várja el tőlünk, hogy Emőke minden megjelent kötetéről beszélgessünk. Annyit azért megtehetünk, hogy az elsőt (Kassák Lajos az emigrációban (1920–26). Bp., 1987, OMK.), s a legutóbbit (Keresztutak – válogatott esszék. Bp., 2019, Hét Krajcár Kiadó) kiragadjuk a sok-sok mű közül.

GKE: Kassák nemhogy nem vesztett semmit a nimbuszából szememben az idők folyamán, hanem egyre többet tanultam tőle. Hála Istennek, a rengeteg konfliktusom az irodalmi életben, a 10-20 éves várakozások a könyveim megjelenésére nem keserítettek el soha: gyerekkorom megtanított arra, hogy ha van bennem kellő türelem és kitartás, idővel minden megoldódik. A hit – remény – szeretet soha nem hagyott el (én persze még 1950-ben bérmálkoztam, s a Szentlélek folyamatosan erősítette hivatástudatom, ha templomba nem is jártam már felnőtt koromban rendszeresen). Talán nem is az a fontos, hanem a hit ereje: Isten nem hagyja cserben „jó úton” járó báránykáit, ha azok nem szegik meg szeretet-parancsát, és nem gyűlölködnek egymás ellen. Így értelmeztem, ebben a szellemben, Kassák ’20-as évekbeli számozott verseit, s már akkor világossá vált előttem, hogy ha valaki meri vállalni önmagát, származását, életformáját – azt, aki ő lénye legmélye, Istentől kapott benső adottságai szerint, s nem „alakoskodik”, nem hazudik a gyors siker érdekében, hanem ki tudja várni a maga idejét, ha ez nehéz is sokszor – az önmagával harmóniában tudja járni élete útját. Gyerekkorom nagy olvasmány-élménye volt Erik Knight regénye (Légy hű önmagadhoz); s már akkor éreztem: csakis ezen az úton teljesedhet be az életünk. Jézus szavai („Én vagyok az út, az igazság és az élet”) világos útmutatást jelentenek mindnyájunk számára. Bár iszonyatosan sokat szenvedett értünk, mégsem tette le az Atyától kapott és vállalt keresztjét – hiszen csak így teljesíthette be küldetését, amelyet Isten bízott rá. Minden embernek van „hivatása” (voltaképpen ez a „keresztje” is, amely természete alapadottságaiból fakad). Ha nem akar másnak látszani, mint ami-aki (vagyis nem „alakváltó” kaméleon), akkor végig tud haladni a vállalt egyenes úton. Akiben „erő van és Isten lakik”, az – „bár új utat tör, bizton célba ér” (Madách). Kassák is az egyenes úton járók közé tartozott, nem torpant meg a „kereszthordástól” (mint számtalan verse tanúsítja); tehát „Jézus-i ember” lévén, „megtalálta önmaga életét”. Ezért van örök élete, mint mindenkinek, aki meg tudja haladni individuális önmagát s mindennapi, egyéni érdekeit egy tágabb, nagyobb eszmeiség (Isten, közösség, művészeti vagy tudományos teljesítmény stb.) „szolgálatában”. „Szétosztottam magam és mégis egészben maradtam” – írja. Sokan táplálkoznak költészetéből mindmáig.

KkF: A Keresztutak esszékötet első (Az Isten: Szeretet) és utolsó (Mária – A világ királynője) fejezete olvastán felmerül bennem a kérdés, van-e remény arra, hogy elgépiesedett, neoliberális világunkban a család visszanyerje hagyományos, „fundamentum”-szerepét, s hogy a Mária kultusz léleképítő hatására újrateremtsük lerombolt (belső és külső) katedrálisainkat?

GKE: Mindig van remény. Csak nem szabad belefáradni a várakozásba és a küzdelembe. És „kockáztatni” is kell adott esetben az eredmény kedvéért. Tenni valamit, de nem üres rendeletekkel, mert azok hiábavalók – inkább személyes példával és sok-sok beszélgetéssel arról: hogyan éljünk? Az emberek könnyen botlanak, ezért a tolerancia nélkülözhetetlen; de közben tudatosítani kell bennük, hogy minden (egyéni és társadalmi) ballépéssel saját maguknak ártanak. A XX. században az ember elvesztette erkölcsi érzékét (nem utolsósorban éppen a háborúk, a pusztító atomfenyegetettség árnyékában, s az erőszakos, bármi áron „hatalomra törő akarat” [Nietzsche-i] igézetében). S ahelyett, hogy az ezredforduló a megújulást hozta volna, kulturálisan még mélyebbre süllyedt Európa az egyre magasabb szintet elérő technikai-gazdasági fejlődés árnyékában (hogy a többi földrészről ne is beszéljünk). Én a megújulás forrását és biztosítékát a keresztény értékek megőrzésében, a természetfölötti valósággal való párbeszéd újra-megtalálásában látnám; de vajon nem túl késő-e ez már? Megváltásunk megtörtént 2000 évvel ezelőtt – kérdés csupán, hogy felismeri-e a ma embere, hogy ez nem puszta szólam – hanem lehetőség mindenki (bárki) számára a személyesen megtérésre. „Kegyelmet az kap, aki kér” – mondja az Úr; tehát az embernek Istenhez való viszonyát kell megváltoztatnia. Ebben sokat segített nekem is a misztikával való elmélyült foglalkozás; de maga a vallás is: a lehetőség szerinti mindennapos szentáldozás (de legalább a családi közös vasárnapi misehallgatás). Mindenkinek meg kell találnia a saját útját, amelyen végighaladva eljut(hat) Istenhez. Még tervezek egy könyvet, ha lesz hozzá erőm – a misztika segítségével próbálom feltárni az Istenhez vezető személyes út tapasztalatait.

KkF: A beszélgetésindító kassáki idézet nem véletlenül ragadta meg a figyelmemet. „csak az él, aki megtalálta önmaga életét”. Remélem, nem veszi illetlenségnek, ha a beszélgetésünk végén Emőkének szegezem a kérdést: megtalálta önmaga életét?

GKE: IGEN, megtaláltam. Mindig éreztem, hogy jó úton vagyok; de sok nehézségem volt az emberekhez való viszonyomban; mert az emberek többsége a látszat és a külső elvárások szerint rendezi be életét, s azt szeretné, ha mindenki a „többiekhez” hasonulna. S ha valaki mégsem, akkor azt kiveti magából a közösség. Itt kell tehát a helyes arányt megtalálni: járom a magam útját, ami sok feszültséggel jár – mégsem konfrontálódok a kelleténél erőteljesebben a többséggel. Tudni kell NEMet mondani! A „széles úton járók”-hoz nem szabad csatlakozni; de feltűnően elkülönülni sem szabad. Ha az ember következetesen ragaszkodik kapott (választott) hivatásához, és nem konfrontálódik a többiekkel látványosan (vagyis „nem botránkoztatja meg” őket), akkor előbb-utóbb elfogadják, sőt egy idő után még tisztelik is azért, hogy „járatlan” útra, saját útjára merészkedett. A családot is csak így lehet összetartani: ragaszkodni kell a közös normákhoz, de a család minden tagjának megvan a maga saját útja, s ha az „egyenes”, akkor el kell a többieknek is fogadnia. Minden a párbeszéd erején, az egymással törődő, de egymásnak szabadságot (is) biztosító közös nyelven múlik (ez a Szentlélek „pünkösdi” nyelve), amely szeretettel, elfogadóan, mégis iránymutatóan szólal meg bennünk. Ha kell, segítünk egymásnak; semmiképpen sem a mi saját álláspontunkat erőltetjük a másikra. S ha a család minden tagja érzi, hogy a közösség egészétől segítséget kap, és nem nyesik le a szárnyait – akkor együtt marad, s jól érzi magát mindenki a kötelékében. De ehhez hihetetlenül sok tolerancia, a másikba, a többiekbe vetett tökéletes bizalom szükséges – vagyis az embernek az érték- és erény-világgal belülről kell azonosulnia (nem pedig látszat-kapcsolatokat építeni maga köré). Csakis a teljes őszinteség és bizalom a másikban, a többiekben, s a hit – remény – szeretet segíthet ennek a légkörnek a kialakításában. S ebben a szülőkre, nagyszülőkre hárul a felelősség: nekik kell a szabadság és kötelesség egyensúlyára megtanítaniuk az utódokat. Egy nő életében ma már a „szeretet-közösség” megtalálásán és felépítésén túlmenően a hivatástudatnak is fontos szerepe van: személyében, egyéni adottságaiban (is) ki kell teljesednie. Csak így lehet jó és megértő feleség és anya. Ha ebben mindenki gátolja, s még a családja sem ért vele egyet – soha nem fogja megtalálni a saját életét. Boldogtalan lesz, meghasonlik önmagával; rosszabb esetben elhanyagolja a családját, ami főként a gyerekek rovására megy, s előbb-utóbb váláshoz vezet. Éppen ezért a férfiaknak is alapvető érdeke, hogy segítsék társukat az „önkibontakoztatásban”, ami olykor-olykor a „patriarchális életforma” feladásával (legalábbis módosításával) jár. Ha ez nem történik meg, a két fél rivalizálni kezd egymással, s előbb-utóbb viharos, zilált lesz a család élete. Ha el akarjuk kerülni a XX. századi „feminizmus” torz csapdáit, akkor nagyon meg kell gondolni, milyen alapokra helyezzük leendő családi életünket: „egyenrangú embernek” tekintjük-e választott társunkat, avagy „kiszolgáló személyzet”-nek?!? Ha nem tudunk a hagyományos családmodellel szemben némi távolságot tartani – akkor bizony ne csodálkozzunk, ha párunk „fellázad”, s végül mindenki magára maradva, széthull az oly szépen elgondolt (esetleg templomi áldással is megerősített) családi élet. S akkor már a „függőségek”, a pszichés katasztrófák következnek. Amelyek folyományaként végül az Élet egésze (társadalmi szinten is) szétesik- s jön a különféle devianciák tömege: maga a társadalom is „kezelhetetlenné” válik. Nyugat-Európában már ennek jelei mutatkoznak – Isten óvja ettől a magyarságot! A Jövő útja tehát a férfi-nő kapcsolat újragondolása, kettejük Egységben való szemlélése, amely – ha jól választottunk – megbonthatatlan. De tudatosan is építeni kell, főként önmagunkat (és nem a párunkat!) „regulázva”! Így egymáshoz csiszolódva, egymást segítve megtaláljuk a valódi Életbe vezető utat, s felismerjük: saját életünk csak a Másikéval / Másokéval együtt teljes. S mikor erre rátaláltunk – akkor találjuk meg „önmagunk életét”. Ami nem más, mint a lélek eleven élete – vagyis az örök élet. Aki hisz a halálon túli életben, annak számára szellemi valónk túlvilági élete; aki nem hisz ebben, annak számára pedig az a személyiség-lenyomat, amit a többi emberben maga után hagyott.