A szerelmét nem nevezi szarnak az ember. Az arany mezőket, az ezüst folyókat. „Szeretőmet, a franciákat, a túrós tésztát és a rónaságot fülem hallatára ne gyalázza senki” – írta Petőfi az Úti levelekben. És a hazáját? Azt lehet? Lehet olyanokat írni a „közösségi hálón” egy hozzászólásban, hogy szar ország vagyunk, nekünk a focink is szar? Hogy azért, mert a világbajnoki selejtezőn egy kicsike góllal az utolsó pillanatban kikaptunk, ezért már minden szar? A hazánk is?
És nincs egyedül az illető a véleményével, hiszen az internet az írektől elszenvedett futballvereség óta hemzseg a hozzá hasonló hozzászólásoktól, amelyek Magyarországot (mint hazát, mint nemzetet) pocskondiázzák.
Hát, kedves barátaim, itt most meg kell álljunk egy pillanatra.
Bontsuk ki ezt a barna színű izét. Ezt a pontosan meg nem nevezhető valamit, ami sok ember lelkét áthatja, és tulajdonképpen némileg világjelenség. Mármint az, hogy a felelősséget az ember saját magán kívülre helyezi. Ő, a modern kor embere, nem tehet arról, hogy nincsenek sikerei a munkában, a magánéletben, nota bene: a sportban; hogy nem jut egyről kettőre, nem elég a fizetése, nem tud elmenni nyaralni, és így tovább.
Mindenről mások tehetnek. A főnökök, az üzleti életben ügyeskedők, az utcán a zsebesek, az éjszakai betörők, a nappali lenyúlók, az adóhivatal, a kormány, a pártok, a környezetszennyezés, az éghajlatváltozás, a bolygók és az üstökösök, maga az Úristen!
Mindeközben ez a modern ember nem hisz az Úrban, a szertartásokat nevetségeseknek tartja, ő tulajdonképpen nem is akar semmit sem, csak jól élni. Könnyű szórakozásokat találni, filmeket, amiken nem kell gondolkodni, könyveket, amik nem okoznak szellemi erőfeszítést, bohózatokat és operetteket. De akkor mi itt a probléma? Ha mindehhez könnyen hozzájuthat, akkor mégis miért mérges ez az ember? És ha mérges, miért beszél csúnyán? (Mert.)
Akkor éljen csak úgy a lágy melegben (ahol még a jázminok sem tapsikolnak!), ahogy eddig. Dagonyázzon a mocsárban.
De nem. Valahol a lelke mélyén azt érzi, hogy nincs rendben ez így. Hogy bár nem hisz Istenben, sem művészetben, sem tudományban, mégis kéne valami fontosat tenni. Valami magasztosat. De nem tud, mert ez egy szar ország. És ő, a megsértett modern ember (a sértődés itt fontos alapelem!), mivel bűzlik a szartól, ezért nem bír előrelépni.
Hiába is törölgetné magáról, mint az a maffiózó karakter Kusturica filmjében a hófehér libákkal, a bélsár rajta marad mindörökre.
Vagy csak az országon? Az ország, az nem mi vagyunk? Hiszen mi élünk benne, mi tesszük széppé, naggyá, vagy ellenkezőleg: mocskossá.
Nekünk vannak évről évre Nobel-díjas íróink és tudósaink, világ- és olimpiai bajnok sportolóink, űrhajósaink, mi több, űrprogramunk!, nálunk épült fel az új Néprajzi Múzeum és a Zene Háza, a magyar pavilont csodálják az Oszakai Világkiállításon, Kodály Zoltánt és Bartók Bélát játsszák az öt kontinensen, Petőfit és Jókait olvassák szerte a világon.
A kevés nép egyike vagyunk, akit történelme során gyakran nem egy, hanem egyenesen két világhatalom támadt meg egyszerre, s mi mégis itt vagyunk. Egyedi a nyelvünk, a néptáncunk, a népzenénk. Ha Kodály Zoltán Esti dalát hallják a külföldiek a Halászbástyán, megáll a levegő. Ha örülök – írja Petőfi, akkor „Magas kedvemben sírva fakadok; / De arcom víg a bánat idejében, / Mert nem akarom, hogy sajnáljatok.”
És: „Legszebb ország hazám”!
Azonnal érkezik rá a válasz: az akkor volt! Kétszáz éve!
Tessék mondani, mi változott? Az ezüst folyók és az arany mezők? Nem velünk van a baj? Hiszen mi magunk látjuk hazánkat a legszebbnek! Vagy éppen annak a barna izének.
Egyszer, talán már negyven éve is van ennek, egy közös francia–magyar „project” keretében megkérdeztek gimnazistákat, hogy szerintük lesz-e Franciaország, lesz-e Magyarország háromszáz év múlva? Meg azt is, hogy mi szeretnének lenni, ha nem franciának vagy magyarnak születnek. És még néhány ehhez hasonlót.
A francia nebulók fel voltak háborodva. Mi az, hogy nem lesz Franciaország? És mi más akarnék lenni, ha nem francia? A francia, mint tudjuk: nagy nemzet. Gloire van a feje fölött.
A magyar ifjak természetesen egészen másképpen nyilatkoztak. Nem lesz Magyarország háromszáz év múlva, mondták. Nem akarunk magyarok lenni, és ehhez hasonlókat.
De azóta sok idő eltelt. Sok minden megváltozott. Sokan gondoljuk azt, hogy Magyarország ott van, ahol magyarok vannak. Hogy a szívünkben van, akárcsak Lengyelország a lengyel menyasszony szívében Wyspiański Menyegzőjében és az abból készült Andrzej Wajda-filmben. És hogy minden magyar felelős minden magyarért. Ezért írtam most meg ezt a tárcát. Hátha azok is elolvassák, akik szerint minden rossz itthon. Hátha csak egy hajszálnyival, de másképpen fognak gondolkodni.
Hogy is mondta Jókai Mór?
„S hogy magyarul írok, azt nem azért teszem, mert nemzetem iránti kötelességem kényszerít, hogy hű hazafi legyek – hanem azért, mert én olyan szép, kifejezésekben gazdag, mondataiban tökéletes, a gondolatokhoz odataláló nyelvet nem ismerek, mint a magyar. Miért is nem világnyelv? Ha ezt más nemzetek nagy szellemei tudnák! Hiszen magyar nyelven költeni olyan, mint a hegedűművésznek a stradivarin játszani! – Miért nem beszéli ezt a művelt nagyvilág? – Sokszor kérdezem magamban, hát már az Isten a magyar nyelvet csak a saját gyönyörűségére teremtette?
De én hálát adok neki, hogy ezt nekem adta anyanyelvül; hogy ezen a nyelven mondhatom meg neki, hogy én látom őt a csillagtejutakban, látom az aszú falevél férgeinek életében; látom saját sorsom rejtélyes fordulataiban, látom nemzetem csodateljes történetében, látom az emberi lángész remekeiben, látom az üres papírlapon előttem.
Nincs olyan nagy és nincs olyan kicsiny, ahol őt ne látnám.
S nem félek kimondani, hogy a nagy és kicsiny között, aki középen áll, az az ember.
Nem a csillagos ég, az ember az istenség tanúja.
A nap csak eszköz, a föld a cél, bárha ez forog is amaz körül; s a mindenség közepe nem a Szíriusz, hanem az emberi szív, mely megtelt Istennel!”

Gáspár Ferenc