Gáspár Ferenc írása Lázár Balázs Üzenet Helsingőrből című verseskötetéről

Itt a legkeskenyebb az Öresund, a Dánia és Svédország közötti tengerszoros, és itt, a Kronborg-kastélyban tanyázik a dánok védőszelleme, Holger Danske, aki akkor jelenik meg, ha az ország végveszélyben van. Hogy Shakespeare is ideképzelte leghíresebb drámájának, a Hamletnek színterét, az a helybéliek számára leginkább csak üzleti vállalkozás, jót tesz az idegenforgalomnak. Lázár Balázs, aki költő és színész is egy személyben, hihetetlen érzékenységgel tapint rá a két életpálya, a két életstílus egymásra csúszó dimenzióira. Így az ötlet is – hogy ő maga Hamlet (vagy apjának szelleme, esetleg az összes többi szereplő egyszerre) – és annak megvalósítása legújabb verseskötetében zseniális. (Újabb zárójel: talán csak egy helsingőri látogató.)

Egyik-másik verséből kiderül, hogy – feltételezhetően feleségével, a szintén egyszerre több műfajban jeleskedő Tallián Mariann-nal – járt Helsingőrben, ám mint minden jelentős műben, a költői én és a valóságos nem fedik egymást, legtöbbször szétválaszthatóak, noha időnként a szerző kikukucskál az alkotói én mögül, mint például az Üzenet Helsingőrből című kötet Huszadik helsingőri feljegyzésében: „A Föld négy és fél milliárd éves. / Én mindjárt ötven vagyok. / Jó esetben mindkettőnknek félidő. / És ebben a kozmikus játékban nincs szünet. / (A csendekben is megannyi rejtett üzenet.) / Hány jégkorszak, globális felmelegedés, / kihalás és újjászületés várhat még ránk, / mielőtt elnyel bennünket Űr úr, nem tudható. […] csoda, hogy egyáltalán létezhetünk. / Eddig százhét milliárd ember élt a Földön, / s ki tudja, még mennyi közül lehetek ez az egy?”

Mondhatnánk, ennek a versnek (majdnem teljes egészében idéztem), semmi köze Hamlethez, de hát Hamlet is folyamatosan filozofál a műben, elég csak a nagymonológra vagy a mindenki által ismert „Kizökkent az idő; – oh, kárhozat! / Hogy én születtem helyre tolni azt.” sorokra gondolni. (Az is megérne egy misét, hogy kik által ismertek e sorok, és mennyire kötnek össze nemzedékeket a megtanult memoriterek…)

Ez a filozófiai, vagy ha jobban tetszik, a világot értelmezni vágyó attitűd szinte az összes versben megjelenik, és a kikacsintás is, például rögtön a második feljegyzésben, mely mindjárt így kezdődik: „Színész vagyok…” A vers szövete, hullámzása akkor is él, ha nem tudjuk Lázárról, hogy ő is színész, hiszen itt Hamletről van szó, illetve még róla sem, hanem arról a láthatatlan falról, mely a színész és a közönség között feszül, s amelyet ha sikerül is áttörni, értelmezési zavarok keletkezhetnek. „Kiröhögnek” – írja a költő, s „A játék mögött is játék feszül.” Viszont „A végén aztán mindent felold / a taps morajló tengere.”

A huszadik feljegyzés viszont azért fontos, mert a költő mindig vátesz is, ám a tömegkultúra uralta világban elvész a vátesz. Hiába jönnek a kötet végén az igazán „nagy”, világot magyarázó versek, a kérdés mindig örök: ki fogja ezeket elolvasni? Már nem arról beszélünk, hogy kik fogják követni a költőt, csupán arról, olvassák-e őt valaha? Pedig Lázár Balázst tényleg érdemes. Még humora is van. Például a Huszonegyedik helsingőri feljegyzés végén egy hippi a pályaudvar melletti restiben ezt mormolja: „A spanglim elfogyott, ó kárhozat, / hogy nekem kell azt megsodorni most!”

De míg a huszonegyedik feljegyzés szinte útleírásszerűen mutat rá a szent és a profán, a nagy shakespeare-i mű és a belőle üzletet kreáló mai világ groteszk megjelenésére, a Huszonkettedik helsingőri feljegyzés már abszurdba hajló (Ophélia átesik a hídon, tart a nyomozás, Laertes a másnapi géppel érkezik, a Polonius Alapítvány Ophéliát saját halottjának tekinti, Hamletet pedig befogadják a híd alatt lakó hajléktalanok), ám végül mégis lírai szépségével üzen: „Néha még bejelentést tettek / egy fénylő, meztelen lányról, / aki teliholdkor pár pillanatra / megjelent a sötéten hömpölygő folyam felett.”

A Huszonnegyedik helsingőri feljegyzésben megint központi téma a „nyomot hagyni” kérdése, ám a következőben, a huszonötödikben már apokaliptikus vízióban egész Európa megsemmisül, benne a költő csak egy saját történetében idegen kóborló. Az utolsó négy feljegyzésben pedig már eljut a semmiig, disztópikus jövőképet fest elénk, apák nélküli világot, ami hamarosan már anyák nélkülivé válik, hiszen a tudomány megvalósíthatja a méhen kívüli születést, minden futószalagon zajlik majd ebben az embertelen falansztervilágban.

Ám a könyv nem csupán helsingőri feljegyzésekből áll. A kötet második részében a barátoktól, a nagy elődöktől vesz versekben búcsút a szerző, Bertók Lászlóhoz, Csukás Istvánhoz, Oláh Jánoshoz, Bella Istvánhoz, s nem mellékesen szülőapjához írt költeményekben. Két kivétel a már elhunytak között: az egyik Kovács István író-költő, Lengyelország-szakértő, a másik Lukács Sándor, aki szintén költő és színész egy személyben. Ők élő példaképek.

Az ad notam című harmadik részben, ha lehet, még az eddigieknél is több játékossággal és humorral (mama.hu, Az ágyhoz rendületlenül, Tartóztató kérelem stb.) megírt poémák következnek, a negyedikben, a Szöveg címűben viszont nagy, filozofikus verseket olvashatunk. Van köztük tréfás-komoly, mint az Óda a Mesterséges Intelligenciához, van véresen komoly, mint a Hallom című (az állandó magunk keltette zajról, hogy meg ne halljuk „önmagunkba rejtett valódi önmagunkat […] akire nincs jobb szavunk: Istent”) vagy Az Auguszt-ot játszó öreg bohóc dala. A kötetzáró Íme, hát a verscíműről pedig kinek ne jutna eszébe az Íme, hát megleltem hazámat…?

Itt a legkeskenyebb az Öresund. „A tengerbe most hanyatlik a Nap…” „Hanem még se!… atyafiak, / Megálljunk!” – Nem tudom, egy recenzióírónak szabad-e más költők műveiből idekontárkodni? Parafrázisokat papírra vetni? Reminiszcenciákat? (De ha a költőknek szabad?) Mindenesetre reméljük, sőt, biztosan tudjuk, lesz még vers Lázár Balázstól! „Jó esetben” – ahogy írta – ez csak „félidő”. Kívánjuk, hogy így legyen!

(Orpheusz Kiadó, 2026)