„A háborúban emberek harcolnak emberek ellen. Ezt az alapvetést hajlamosak vagyunk elfelejteni. Emberek millió démonizálódnak a történelem narrációjában, pedig a többség nem volt önkéntes. Ment, mert mennie kellett. Az irodalomban tabu a magyar hadsereg második világháborús szerepléséről beszélni – nem is nagyon született olyan szépirodalmi mű, mely a Don-kanyarban odaveszettekről írna, anélkül, hogy kiszolgálná az aktuális politikai elvárásokat. Kötter vállalása ezért bátor és újító. Úgy beszél a magyar hadseregről, ahogyan senki sem előtte. A lótetemek mellett dohányzó bakák érdeklik, a véletlenül és minden szándék nélkül hőssé válók, akiknek a nevét befújja a hó. A vesztes csatákból sem elfutóké. Azoknak a története, akik csak haza akartak érni. A férfiaké, fegyverben.” (Jászberényi Sándor) – Kovács katáng Ferenc interjúja.

Kovács katáng Ferenc: Egy interjúban bukkantam arra a megjegyzésére, hogy kedveli Hemingwayt. Frissen leszerelt, fásult katonaviseltként magam is rajongója voltam. Néhány műegyetemi vizsgám komoly veszélybe került miatta. Jó memóriájú koleszos szobatársaim fejből idéztek oldalakat abból a fakódrapp, hétkötetes, 1970-es Helikon-Hemingwayből. Ugye nem kell katonaviseltnek, Búcsú a fegyverektől rajongónak lenni ahhoz, hogy valaki háborús témájú művel jelentkezzen, mint most Ön a Férfiak fegyverben cíművel?

Kötter Tamás: Nem, valóban nem, hiszen a történelmi regényíróink sem harcoltak Hunyadi és Kapisztrán oldalán a nándorfehérvári csatában vagy vettek részt a szabadságharcban, ennek ellenére sorra születnek a kitűnő magyar témájú történelmi regények. Ez csodálatos dolog, hiszen ezeken a történeteken keresztül egyben a nemzettudat is fenntartható, formázható. Azért, hogy egy kicsit ellentmondjak magamnak, az a tény, hogy katonaviselt vagyok, nagy segítséget nyújtott a harctéri helyzetek megírásában. Aki már tartott katonai fegyvert a kezében, akinek már húzta felszerelés a vállát, kúszott drótakadályok közt, rohamozott meg géppuskafészket, dobott gránátot – és még sorolhatnám a kiképzés elemeit –, az nyilván könnyebben belehelyezkedik vagy helyezi bele a hőseit ezekbe a helyzetekbe. Persze nekem ott voltak még a memoárok, naplók, amelyek bőséges élményanyagot tartalmaznak.

KkF: Hemingway, de Remarque vagy Irwin Shaw írásaiból nekem sohasem a macsó-romatika csapódott le, hanem az „élethalál” esszenciája. Háborús viszonyok között minden egy koncentrált pillanatba sűrűsödik, kristályosabb az emberi jellem, intenzívebb a szerelem, sziklaszilárd a bajtársiasság. Hogyhogy nem fogytak el a háborús történetek az elmúlt évtizedek visszaemlékezéseiben, irodalmi alkotásaiban? Miként talált rá a hétköznapi hőseire?

KT: Igyekezetem olyan alap élethelyezeteket találni, amelyek háborús körülmények között valóban élesebben látszódnak. Hogy csak néhányat említsek: felnőtté válás (Tűzkeresztség), mi történik azzal az emberrel, aki egész életében egy feladatra készül, de a döntő pillanatban elbukik (Hőseink, követünk benneteket), vagy éppen van-e értelme a háború utáni civil életnek egy hivatásos katona számára (A holtak serege). Ezek a konfliktusok, élethelyzetek egyidősek az emberiséggel. Nem mondom, hogy csak ez az újdonság a novelláimban, de kétségkívül az egyik az, hogy mindezeket a II. világháború poklában, magyar katonák történetein keresztül „mesélem újra”.

KkF: Az IKEA, vasárnap című könyve után sokan arra számítottak, hogy újabb regény következik. Ez a II. világháborús novellafűzér egy kitérő csupán, vagy kezdete egy történelmi sorozatnak?

KT: Egyelőre csak kitérő. Egy írói párbaj eredménye. Jászberényi Sándor A lélek legszebb éjszakájacímű novelláskötetének hatására írtam az első történetet. Egyszerűen jó értelemben vett (legalábbis remélem) irigység vett erőt rajtam, amikor elolvastam ezeket a Közel-Keleten, jobbára háborús övezetben vagy a hátországban játszódó történeteket. Tudnék ilyet írni? Ki tudok lépni a yuppie-k, a középosztály másként harcos világából? Amint megszületett az első novella, azonnal tudtam a választ: Igen, képes vagyok rá. Innentől nem volt megállás, az esték memoárok olvasásával teltek, hogy a reggelt, ha csak a papír felett is, de fronton töltsem a hőseimmel. Olyan erősek voltak az esti impressziók, hogy szinte beleszédültem a reggelbe. Még soha nem éreztem ennyire közel magamhoz egyetlen hősömet sem, mint ezeket a honvédeket. Csodás volt minden perc velük. Nehéz szívvel engedtem el őket. Talán el sem engedtem, a lapokon most is velük menetelek, fázom, harcolok és kicsit velük halok. Néhány mellékszereplőt magamról vagy inkább a vágyott énemről mintáztam. Kétségkívül jobb, tisztább érzésű emberek, mint a többi könyvem középosztálybeli, neurózissal küzdő szereplői.

KkF: Egyetemi évfolyamtársaim emléktúrákat tesznek a nagyapák „katonai útvonalain”. Sírokat gondoznak, emlékoszlopokat koszorúznak. Én történelmi témájú tv-csatornákon, internetes dokumentumokban követem a Horthy Miklós első világháborús hadiflottáján, Pulában szolgáló matróz nagyapám körül történt eseményeket. Előfordulhat, hogy lép egyet hátrébb, s a Nagy Háborúról írja a következő könyvét?

KT: Nem, most nincs tervbe véve. Jelenleg egy regényen dolgozom, ami a jelenben játszódik, és régi kedves témámat boncolgatja tovább, a középosztály kognitív disszonanciáját, amit a bennünk élő vágyak és a valóság összeütközése okoz. De van egy konkrét második világháborús regénytervem is. Csak időm legyen!

KkF: „Beláthatnánk végre, hogy a történelem nem játszótér. Nem engedelmes szolgálóleánya az emberiség önjelölt tervezőmérnökeinek. A történelem hatóság, az intelligens értelem legfelsőbb hatósága. A józan egyeztetések és finom, érzékeny illesztések pszichikai tere. Minden óvatlanságot kegyetlenül megtorol. Nem való mindenkinek” – írja Sári László Dilettánsok történelme című könyvében. Bocsánat, hogy más tollával ékeskedem, de nem tudom pontosabban felvezetni a következőkérdésemet. Mit gondol, a történelmi visszatekintések oldalvizén evezve kapunk-e akkora lendületet, hogy a jelen valóság reális megítéléséből biztató jövőképet alkossunk?

KT: A történelem az élet tanítómestere, hogy én is egy elcsépelt, bár igaz gondolattal kezdjem a válaszom. Mégis úgy látom, nehezen tanulunk vagy sokszor elfelejtjük a tanultakat. A történelem nem ismétli önmagát, már csak a technikai fejlődés miatt sem, de ami viszont igen, azok a hibák, rossz helyzetértékelések és néha a jó döntések. Számomra, ha jövőképről beszélünk, akkor a jó politika jut eszembe. Egy elképzelés, egy válasz arra, hogy mit tartunk jó életnek, és az emberi közösség, ami magyarnak vallja magát (határtalanul méghozzá!), öt, tíz, ötven év múlva hol tart majd (egyáltalán lesz még?). „Kérdezném, hogy száz év múlva ki tud majd itt magyarul?” Beremény Géza–Cseh Tamás kettőse zseniálisan fogalmazta meg ennek a népnek (minden nép) a legfontosabb kérdését. A létkérdést. Minden más, legalábbis ehhez képest, mellékes. Számomra ezért mindig a magyarság és a magyar állam léte, függetlensége az első, a második, a harmadik a fontossági sorrendben. Az a nép, amelyikben nincs meg a túléléshez szükséges egészséges önzés, el fog tűnni. Sajnálom, de rajtunk kívül senkit, de senkit sem érdekel, hogy mi történik velünk. Bizonyos politikai körökben komolyan gondolják, hogy nagyhatalmak intervenciós politikája egyben a nemzeti érdekeket is szolgálja, dehát ők azt is elhiszik, hogy a Danon azért „alkotta meg” a joghurtját, hogy vigyázzon a bélflóránkra. Természetesen tudom, hogy a magyarság és annak állami megtestesülése Magyarország egy nagyobb földrajzi, politikai és kulturális egység, Európa, Európai Unió és a nyugati civilizáció része. Ezekkel kapcsolatban már komoly kétségeim vannak. Kétségeim vannak, hogy Európa túl akarja-e élni vagy egy utópiát kerget, egy olyan egyetemes eszme mentén, amelyet rajta kívül senki sem vall, sőt minden más civilizáció megvet. Ebben az utópiában, amit nevezzünk Európai Egyesült Államoknak vagy „karbonsemleges világfalunak” az önmagát magyarnak nevező emberi közösség (ahogy minden más emberi közösség is) megsemmisülésre van ítélve, előbb mint politikai entitás, aztán a folklorisztikus elemmé silányult nép is felolvad a magányos fogyasztók, az úgynevezett „nutella-emberek” tömegében. Ezzel szemben én azt szeretném, ha ennek a népnek a „története” folytatódna, és ugyanezt kívánom az összes európai népnek is. Így, különbözően vagyunk szépek, eredetiek, érdekesek egymásnak és a világnak.

KkF: A Férfiak fegyverben közel kétharmadáig eljutottam úgy, hogy képes voltam időben és térben tartani a távolságot az eseményektől. Az utolsó hat rész azonban teljesen magába szippantot. Az egyetemi koleszos évek alatt és most, vénségemre is budavári lakos lettem. Naponta békében, békésen sétálok – persze a Covidtól alaposan megszeppenve – a Vérmezőn, a Retek utcában, a Várfok Galéria környékén, az Ostrom utcában, a Széna téren, a Naphegyen. Azokon a helyeken, ahol az utolsó novellák eseményei zajlanak. Ott, ahol a szovjet csapatok gyűrűjét áttörni készülő német és magyar egységek kétségbeesett, reménytelen csatáikak vívták. Tragikus, véres események kellős közepébe csöppentem. Sok időbe telhet, mire újból szorongás nélkül kocoghatok, sétálhatok e környéken. De az sem megnyugtatóbb, ha az amerikai választásokat megelőző és azóta is tartó zavargásokat, vagy a francia terrormerényleteket nézem a képernyőn. Polgárháborús hangulat uralja a fél világot. Kik azok a szerzők, akiknek a gondolataira, írásaira odafigyelve válaszokat találunk égető kérdéseinkre? Akik esetleg a középiskolai kötelező olvasmányok közé is bekerülhetnének?

KT: Európa meghatározó hatalmainak vezetői egy veszélyes és sehova sem vezető ideológia rabjai. Nem tudom mi lesz ebből. Ezeknek a politikusoknak és bürokratáknak talán többet kellene olvasniuk, és most nem a fősodrú médiára gondolok, hiszen pont a média a baj egyik forrása. Nem, én a nagybetűs irodalomra gondolok. A művészet, még most is, a „nagy elhallgatás korában” is képes tükröt tartani, és megvan az a lehetősége, hogy szabadabban, sőt, ami még fontosabb, merészebben beszéljen bizonyos problémákról. Az írók, hála istennek, nem rövid szavatosságú politikusok, akik minden mondatukat patikamérlegre teszik, mielőtt megszólalnának. Itt van nekünk egy Raspail, aki A szentek tábora című regényében, már 1973-ban megjósolta az időközben véres és permanens valósággá váló migrációs válságot, a nyugat önámítását, a médiaterrort és így tovább. Vagy vegyük Michael Houellebecq Behódolását az iszlám hatalomátvételről, Obertone Gerilláját a totális káoszba zuhanó Franciaországról, és erre tettem magam is szerény kísérletet az IKEA, vasárnap című regényemmel. Ezek mind, mind látleletek, szomorú, de igaz látleletek és egyben hangos figyelmeztetőlövések is. Meghalljuk őket? Sajnos, akinek meg kellene, az nem hallja vagy nem akarja meghallani. Hogy ezeket tanítsák, hogy ezekről vagy a bennük megfogalmazott problémákról középiskolásokkal nyíltan beszéljünk, azt tőlünk nyugatra kizártnak tartom, sőt attól tartok, hogy a polkorrekt Európában ezeknek a könyveknek a léte is veszélybe fog kerülni. Hamarosan tényleg égni fognak fizikai értelemben is könyvek, de ezen ne csodálkozzunk, hiszen a digitális gondolatpusztítás mindennapos gyakorlat a Facebookon. „Nem felelnek meg a közösségi alapelveknek”, kapjuk az üzenetet egy cenzortól, de már ez a „nemes” hivatás is dehumanizálódott, és helyette maradnak az algoritmusok. Milyen világ lesz ez?

KkF: Nagyszüleim mindkét háborút, ötvenhatot, hatvannyolcat meg- és túlélték. Keserűek voltak, csalódottak, nagyokat hallgattak. A munkába vetett hitük maradt csak töretlen. Az ’56 utániak – hellyel-közzel – ezüstkanállal a szájukban születtek, könnyebben játszanak a tűzzel, ideológiák mögé bújva érzéketlenek a konfliktusokra, önvédelemre is képtelenek. Nincs kézzelfogható válaszuk az erőszakra. Visszakaphatnánk az önbecsülésünket, ha végre a hősies történelmi küzdelmeinkről, nagyjainkról gyakrabban látnánk, hallanánk, olvasnánk?

KT: Az egyén, a nép semmit sem ér önbecsülés nélkül. A huszadik század a II. világháború borzalmai után elfordulni látszik a nemzettől. Azt vallják, hogy a két világégés oka a nacionalizmustól felfűtött, vallási kábulatba esett tömeg. Valóban? Én két világégés után is úgy gondolom, hogy jó dolog egy emberi közösséghez tartozni. Jó dolog, hogy ez a közösség saját történelemmel és történetekkel (mítoszok, legendák) rendelkezik (hiszen ettől elkülönült közösség), akiknek a tagjai anélkül, hogy valaha találkoztak volna egymással, pont ezek miatt a közös történetek, legendák, mítoszok miatt, amit a közös nyelv (édes anyanyelv) közvetít, harcba szállnak egymás oldalán, és ha kell, fel is áldozzák az életüket egymásért. És csodálatos dolog hinni Istenben – ezzel egyben elismerve korlátainkat, elismerve, hogy vannak örök, megváltoztathatatlan törvények –, tagadni az erkölcsi relativizmust. És mit ajánl a nemzettudat és Isten helyett a modernitás? Egy folyton változó, mindig újrakonstruált valóságot a teremtett világ helyett, az embertelen szervezetekben robotoló rabok neurózisát, akik képtelenek beteljesíteni a bennük keltett vágyakat. Mivel is tüzelik és kábítják az IKEA, vasárnapvagy a Dögkeselyűk – Fejezetek egy multi életéből szereplőit a harcra, amit ők is nap mint nap megvívnak a küzdelem földjén: „mi egy nagy család vagyunk”, „küldetésünk, hogy…” (itt valami nagyon cinikus szöveg következik, ami a profitmaximalizálást igyekszik suta módon leplezni), és hasonló ostobaságokkal küldik őket harcba az egyetlen célért, amit egy nagyvállalat legálisan kitűzhet magának: a lehető legnagyobb profit elérése, lehető legrövidebb időn belül. Ha engem kérdeznek a kedves olvasók, azt gondolom, egy katona sokkal inkább tisztában volt, hogy ki ellen és legfőképp, miért küzd, mint korunk multikatonája. De, visszatérve a II. világháborúra, úgy hiszem, ideje végre szakítani a Kádár-rendszer történelemnarratívájával és azzal a hamis képpel, ami a belső cenzúra alapján alakult ki a magyar honvédekről, és jócskán túlélte a világháborút. Először is minden katona, aki magyar zászlók alatt, ezért a hazáért harcba szállt, tiszteletet érdemel, és az elesettek megérdemlik, hogy eltemessék őket. És megérdemlik azt is, hogy igaz férfiként, ha kell, a gyengeségeikkel együtt mutassuk be őket. Én a Férfiak fegyverben című könyvvel erre vállalkoztam, és remélem, nem okozok csalódást vele az olvasóknak.