Részlet Kollarits A. Christie regényéből

Éljen a proletárdiktatúra!

1919. április 13.

Az ablaküveg nagy csörömpöléssel betört. Jánosy Ilka majdnem elejtette a kezében tartott vázát, apja azonban továbbra is mozdulatlanul ült karosszékében, még csak a fejét sem fordította a hang irányába.
– Le a burzsujokkal! Munkát! Kenyeret! – hallatszott a kiabálás odakintről, miközben újabb kövek csapódtak a házuk falának és az ablakpárkánynak.
Ilka végre magához tért, gyorsan lerakta a vázát az asztalra, aztán az ablakhoz szaladt, hogy becsukja a spalettákat. Ugyanezt megtette a szomszéd szobákban is. Mire visszatért a szalonba, Terike, a kis cselédlány már behozta a konyhából a petróleumlámpát, és az asztal közepére állította. Ennek nem volt olyan erős a fénye, nehogy túlságosan kiszűrődjön a faspaletta résein, de azért adott elég világosságot, hogy ne kelljen teljes sötétben ülniük.
– Jaj, kisasszony! Már megint itt vannak! Hogy nem nyughatnak ezek a szégyentelenek!
– Semmi baj, Terike! Hogy is felejthettem el besötétíteni! Azt hiszem, már tovább is álltak – sóhajtott Ilka, és gyengéden megsimította apja vállát.
A tüntetők hangja valóban messzebbről hallatszott, talán bekanyarodtak a szomszédos Szelestey utcába. Útjukat mindenütt üvegcsörömpölés és a lezuhanó farolók, becsapódó spaletták hangja kísérte.
Mióta Szombathelyen is kitört a proletárdiktatúra, a belvárosban a polgárok sötétedés után inkább a házaikba zárkóztak, az ablakaikat pedig elsötétítették, hogy ne váljanak a város új urainak célpontjává. A „burzsujok” ijesztgetése, ablakok betörése rendszeres szórakozásává vált az ifjúmunkásoknak, mintha csak ezzel akartak volna elégtételt venni a sok nélkülözésért, amelyben korábban részük volt.
– Akkor talán hoznánk is a vacsorát, édesapám – javasolta Ilka, miután odakinn minden elcsendesedett.
– Te csak egyél, lányom! Én nem vagyok éhes.
– De ennie kell, mert teljesen legyöngül…
Jánosy József nem válaszolt, csak a kezével intett, mintha egy legyet akart volna elhessegetni az arcáról.
A lány nagyot sóhajtott, átment az étkezőbe, és levette az egyik terítéket az asztalról.
Ebben a pillanatban csöngettek. Ilka összerezzent, és nem mozdult. Mivel senki sem nyitott ajtót, az idegen még egyszer megnyomta a csengőt, most már hosszabban, követelőzőbben. Ilka némi hezitálás után elindult a bejárati ajtóhoz, ügyelve, hogy odakinn ne lehessen hallani a lépteit. A kémlelőnyíláson kikukucskálva egy ismeretlen puhakalapos férfit pillantott meg. Félig kinyitotta az ajtót, és félénken az idegenre pillantott:
– Jó estét, kisasszony! – emelte meg a kalapját a férfi könnyed mozdulattal. – Nagypál István vagyok. Az édesapjához jöttem. Együtt szolgáltunk a 83. gyalogezredben.
– Jöjjön be, kérem, bár apám nemigen fogad vendégeket, mióta megjött a frontról. De talán egy volt katonatársával kivételt tesz – sóhajtott Ilka, és félreállt az ajtóból. Miután Nagypál belépett, a lány bezárta mögötte az ajtót, kétszer is ráfordítva a kulcsot, majd intett a férfinek, hogy kövesse. A szobába belépve felkapcsolta a villanyt. Jánosy József ugyanolyan mozdulatlanul, gondolataiba merülve ült a karosszékben, ahogy addig. Ilka hozzálépett, és könnyedén megsimította a vállát:
– Édesapám, vendége van. Nagypál István úr.
Mintha ez a név áttörte volna azt a láthatatlan burkot, amely eddig elzárta a férfit a külvilágtól. Jánosy az ajtó felé pillantott, mire a vendég közelebb jött, két lépés távolságban megállt tőlük, és összecsapta a bokáját:
– Főhadnagy úr, Nagypál István hadnagy jelentkezem!
Jánosy felemelkedett székéből, odalépett a férfihez, és kezet nyújtott neki.
– Ugyan, Pista, hagyjuk a formaságokat! Mi járatban vagy? – mondta, és a karosszékével szemközt álló székre mutatott. – Foglalj helyet! Ilka, hozz két poharat és a kisüstit!
– Igen, édesapám, azonnal! – felelte a lány, és szökdécselve elindult a konyhába. – Végre valami életjelet mutat édesapa! Talán hamarosan meggyógyul, és megint erős és életvidám lesz. Azt se bánnám, ha minden este elmenne mulatni, csak már lenne vége ennek a kriptahangulatnak!
– Terike, melegíts vacsorát három főre! Vendégünk van! – szólt oda a konyha egyik sarkában üldögélő cselédlánynak, miközben elővette a poharakat és a pálinkásüveget a konyhaszekrényből.
Amikor tálcával a kezében belépett a nappaliba, Nagypál elhallgatott.
– Mondd csak nyugodtan, a lányom előtt beszélhetsz, nagyon jól tud titkot tartani – mosolyodott el Jánosy, s intett Ilkának, hogy lépjen közelebb, és tegye le az italt.
– Ahogy akarod, kérlek! Nagyon fontos és bizalmas dologról van szó. Néhány régi tiszttársammal elhatároztuk, hogy holnap Grazba utazunk, és csatlakozunk Lehár Antal ezredeshez. Fegyvereseket toboroz az Antibolsevista Comité megbízásából.
– Antibolsevista Comité?
– Gróf Bethlen István, Teleki Pál, Sigray Antal, Gömbös Gyula… mind kint vannak Bécsben, és már elkezdték a tárgyalásokat az ottani antantmisszióval. A Nyugat sem akarhatja, hogy a bolsevisták maradjanak uralmon Magyarországon! A szovjet világforradalmat akar, és Magyarországon át nyitva lenne az út Ausztria felé…
– Mit érdekli az antantot Magyarország sorsa! – legyintett Jánosy. – Nekünk végünk. Minden elveszett.
– Nem adhatjuk fel! Történelmi felelősségünk van, főhadnagy úr! Ahhoz, hogy Bethlen grófot komoly tárgyalópartnernek tekintsék, fegyveres erőre van szüksége. És itt jövünk a képbe mi! Velünk kell tartanod! – A fiatalember lelkes gesztikulációval kísérte szónoklatát. Nyilvánvalóan szívügye volt a téma.
– Hány éves vagy, István?
– Huszonkettő. De miért számít ez?
– Én negyven vagyok. Most valószínűleg el fogsz ítélni, de húsz év múlva talán megérted, hogy miért nem tartok veletek. Én a magam részéről befejeztem. Nem fogok fegyvert soha többé! Eleget küzdöttünk a Piavénál. Hiába! Montello után megfogadtam, hogy többet nem harcolok.
– Egy olyan városban akarsz élni, ahol portásokat és lakatosinasokat szavaznak be a városi tanácsba? Köztulajdonba vették az Export- és az Ungár-malmot, a Pohl Gépgyárat. Le is állt a termelés mindenütt. Hova vezet mindez? Előbb-utóbb az ország teljes csődjéhez!
– Ugyan, úgy hallom, Pohl Sándor „burzsuj” létére zavartalanul építheti a Tanácsköztársaságot. A proletár urak felvették főmérnöknek a saját gyárába. Alakulnak a dolgok. Haha! Őszintén szólva, kedves barátom, engem egyedül a Kovács Szálló államosítása zavar: proletáréttermet nyitottak benne, a pincérek meg magasabb bérért sztrájkolnak. Nincs egy hely, ahol a magamfajta nyugodtan megihatna egy pohár bort, vagy játszhatna egy parti biliárdot.
– Most ugye tréfálsz? Gondolj a családodra! Mit szól a nagyságos asszony ehhez az egészhez? Két szép eladósorban lévő lányod van. Munkásfeleségeket akarsz belőlük csinálni?
– Ó, a nagyságos asszony… Már megoldotta a problémát. A mai törvények szerint egy nap alatt el tudott válni tőlem, és talált is valami jobb partit. A lányát, Annát is magával vitte, hiába tiltakozott szegény. Vitte a szobalányt és a szakácsnőt is. Ketten maradtunk itthon Ilkával, no meg a hűséges kis Terikével. Nem mehetek veled, értsd meg, kérlek, nem hagyhatom itthon a lányomat egyedül.
A két férfi néhány pillanatig farkasszemet nézett, ám végül a fiatalabbik elfordította a tekintetét.
– Igen, természetesen, ha így áll a helyzet… Akkor Isten veled! Remélem, hamarosan sokkal jobb viszonyok között találkozunk!
A volt bajtársak felálltak, kezet nyújtottak egymásnak, Jánosy kikísérte barátját, és nagyot sóhajtva bezárta mögötte az ajtót, majd visszament a nappaliba.
Ilkát nagyon meglepte a jelenet, de nem mert kérdezősködni, úgyhogy csak ennyit mondott:
– Édesapám, üljünk asztalhoz! Éhes vagyok, és olyan lehangoló egyedül vacsorázni!
– Mondtam már az előbb is, hogy nincs sok étvágyam.
– Legalább legyen a társaságom, hogy ne kelljen egyedül ennem! Azt reméltem, hogy a hadnagy urat itt marasztalja vacsorára.
– Eh, vacsora! Sietnie kellett, hallottad, ég a vágytól, hogy megölesse magát!
– De talán mégis igaza van, hogy megpróbál… – ellenkezett Ilka, de nem tudta befejezni a mondatot, mert valaki határozottan megzörgette az ajtót.
– Biztos itt felejtett valamit a hadnagy úr! – ugrott fel Ilka, és a bejárathoz szaladt. Sarkig tárta az ajtót, és nagyot nyelt. A küszöbön nem Nagypál állt, hanem három szedett-vedett öltözékű figura.
– A proletárdiktatúra nevében! Na, vezessen csak be a lakásba! – mordult rá Ilkára köszönés helyett az egyik.
A lány szó nélkül engedelmeskedett, és a szalonba kísérte őket.
– A proletárdiktatúra nevében! Jánosy Józsefet keressük. Maga az? – kérdezte a vörös hajú, miközben néhány lépést előrelépett. Társai óvatosan követték.
Jánosy felemelkedett a székből, és megkerülve az ebédlőasztalt a hívatlan vendégek elé állt. Ahogy kihúzta magát, valósággal föléjük magasodott. Végigmérte őket, és nyugodt hangon válaszolt:
– Én vagyok az, mit akarnak?
– Hány szobájuk van, Jánosy? – kérdezte pökhendien a vörös hajú.
– Ahhoz magának mi köze?
– Úgy értesültünk, hogy öt szobájuk van, és csak ketten laknak itt a lányával.
– És itt van még velünk Terike is, a cselédlány – suttogta Ilka rosszat sejtve.
– A törvény nevében közlöm magukkal, hogy csak két szobára jogosultak. Holnap tíz óráig haladéktalanul ürítsenek ki három szobát, hogy Novák elvtárs, ez a derék, ötgyermekes munkás – bökött a mellette kissé zavartan tébláboló férfi felé –, be tudjon magukhoz költözni. Mindjárt szemlét is tartunk, és kijelöljük, hogy melyik helyiségeket kell átadniuk.
– Itt ugyan nem tartanak semmiféle szemlét! Takarodjanak a lakásomból! – hördült fel Jánosy, és még egy lépést tett a vörös hajú felé.
Az azonban szokva lehetett az ilyen jelenetekhez, mert gúnyosan elmosolyodott, és csak annyit vetett oda a felháborodott Jánosynak:
– Papa, ne okoskodjon, mert ha ellenáll, mehet a gajdeszbe!
– Mit parancsolgatsz itt, te kölyök, azt hiszed, megijedek tőled? Azonnal távozzanak mindannyian a lakásomból! – kiáltotta Jánosy, és jobb kezével a zsebe felé nyúlt. De már nem tudta befejezni a mozdulatot, mert szinte ugyanabban a pillanatban lövés dördült, és Jánosy József a földre zuhant. A vörös hajú egy lépést hátrált, majd maga mögé pillantott. Társa még mindig a kezében tartotta a revolverét.
– Mádics elvtárs, rád akart lőni a piszok burzsuj, muszáj volt közbelépni! – hörögte. – Valamennyit ki kéne irtani. Igaza van Szamuelynek. Már rég meg kellett volna tennünk!
A vörös hajú a cipője orrával óvatosan megböködte a földön fekvő embert.
– Na, ennek annyi. Ezt jól elintézted, Kerekes! Jobb, ha most lelépünk, gyerünk! Még visszajövünk, és magát már nem akarjuk itt találni! – pillantott fenyegetően a kővé meredt Ilkára, aztán társaival együtt elhagyta a lakást.

(Jezsuita Kiadó, 2025)