Kelemen Erzsébet írása Mezey Katalin Élőfilm című regényéről

A rendszerváltás után született nemzedéknek már nincsenek kortapasztalatai az előző rendszerről, így a hetvenes évek Magyarországáról sem. Történelemórákon a fiatalok ugyan találkoznak az akkori társadalmi-gazdasági és politikai kérdésekkel, jellemzőkkel, de a korhangulattal, a jellegzetes szavakkal, kifejezésekkel, szokásokkal már alig (ktsz, ABC, KNEB, KISZÖV, tisztaszoba, gázsparhert, pártában maradni, ágyrajárás, „Meghallották a vonat füttyét”, azaz gőzösök voltak, „minden fillért félre kellett tennie” – ahogy az én édesanyám a mai napig mondja: fillért fillérre kell tenni; s a megszólítások is ide tartoznak: főnök kartárs, elvtárs). Nekik ezért is lehet nagy élmény kezükbe venni Mezey Katalin Élőfilm című regényét, az idősebb nemzedéknek pedig azért, mert a régi időket, emlékeket hozza vissza számukra: a jaffa ízét, az összejövetelek „lecsókolbász sült szalonnával és mustárral” hangulatát, a hétfőnkénti nincs tv-adás közösségi élményét (a regényben is ezen az estén jönnek össze a fiatalok, az irodalmi és filmklub tagjai a várhelyi Művelődési Házban) és a földrajzi mobilitásról, a népességmozgásról, lakóhely-változtatásról az akkori gondolkodásmódot is feleleveníti a kötet. (Aki nem volt az adott település lakosa, az „jöttment” volt. Várhelyben is „egyetlen dolog számított, hogy őslakos-e valaki, vagy sem.” Ha valaki pedig nem odavalósi, az pap, vagy párttitkár. „A többi tisztség öröklődik.”) S azt az élményt élheti át újra az olvasó, hogy bár szegénység volt, de élt a közösség, a társasági élet, jelen volt az egymáson való segítés erénye és az összetartozás.

Mezey Katalin Élőfilmjének fő színterei Helyénkő és Várhely, ahol „a Duna a legszélesebb”. A regény cselekményideje pedig két év: 1971 tavaszától 1973 májusáig tart. A mű főszereplője Szabó Mária, aki a regény kezdetén még nem töltötte be a 21. életévét, varrónő a helyénkői varrodában, ahol 3200 Ft-ot keres. (Az édesanyja ezt szép pénznek tartja az ő korában). Megtudjuk még róla, hogy hosszú világosbarna haja van, a fiús, kényelmes cipőket szereti, és többnyire nadrágban jár, az üzemben pedig köpenyben és fapapucsban. Édesanyjával egyedül él: apja négy évig hadifogságban volt, ott kapott valami betegséget, s otthon abba halt bele. Mari ekkor hatéves volt. Testvérei, Veronka és Józsi már házasok, családjukkal távol élnek.

A két vidéki város színterén a fiatal lány sorsát, útkeresését követhetjük nyomon a regényben. Nemcsak az egymásrautaltság és bizonyos határhelyzetekben a ráutaltság van jelen ebben a mozaik-élettörténetben, hanem domináns elemként a kiszolgáltatottság is. Az a tapasztalat, amikor valaki visszaél mások ráutaltságával, saját előnyös, fölényes helyzetével. Ezt éli át Mari is, amikor a főnöke, a 46 éves Varga Sándor főmérnök (később üzemvezető) ‒ akinek családja, tizenhat éves fia van ‒, szexuális kapcsolatra kényszeríti, zsarolja és megfélemlíti („Ne próbál elszökni előlem, mert az anyádtól cibállak el!” „[…] ne próbálj becsapni, mert elmegyek utánad az anyádhoz is. Aztán nézheted magad.”). Számtalanszor megalázó helyzetbe hozza a lányt. Akkor is, amikor egy hónappal az együtt töltött éjszakák után egy esetleges terhesség esetén abortusz-ajánlatot tesz neki, vagy amikor átlátszó indokkal, személyesen az irodába hívja és Mari munkaköpenyének gombolását feltépi. Utána hiába igazgatja a lány, látszik a gomb mellett a hasítás. A férfi önző, csak magával törődik: „Ha úgy kényelmes neki, hát hajnal fél ötkor utcára teszi a lányt.” S a szerelmet is összetéveszti a szexualitással: „Szeretlek téged és kész. Úgy szeretlek, hogy belepusztulok, ha nem lehetek veled. Ezért van jogom rá, hogy szeresselek. És ha valaki azt mondja, hogy nincs, annak betöröm a pofáját.”

Marinak „eszébe jutott, hogy […] megszökhetne ugyan Varga elől, de holnap, holnapután nem. Hiszen Varga a munkahelye. Varga a kenyere, sőt, még az iskolát, az új barátokat is, mindent neki köszönhet.” Varga valóban iskolába küldi a lányt (a különbözeti vizsga után 1971. szeptember 7-től a várhelyi textilipari szakközépiskola esti tagozatának hallgatója lesz), és később is segíti. (Lásd Mari évhalasztásának kérelmét. A tanulmányi szabadságát is jóvá íratja, véglegesíti a meósi beosztását, és az eredményes technikumi év alapján fizetési kategóriáját előbbre soroltatja.)

„Ostobának és kiszolgáltatottnak érezte magát, aki ellenállás nélkül tűri, sőt várja a hatalmával visszaélő főnök közeledését.” A megrontás és megrontottság jele, hogy Mari fokozatosan eltávolodik a vőlegényétől, Banditól (ő kohótechnikus, Nyárádon él és dolgozik), s amikor a fiút behívják katonának, még meglátogatja Karosban, de hamarosan szakít vele.

Franz Böckle megállapítása szerint „az élet számos mozzanatában a lelkiismeret mintegy önműködően végzi feladatát, úgyhogy az ember nyugodtan rábízhatja magát erkölcsi érzékére”. Marinak is megszólal a lelkiismerete, de ezt a hangot egyre inkább elnyomja magában: „És érezte, bármilyen nevetséges, kezd ragaszkodni Vargához. Elítélte magát emiatt, de már nem tudott és nem is akart tenni ellene semmit.” A kompenzatív, „farizeusi” lelkiismeret kialakulása figyelhető meg nála: könnyen túlteszi magát lényeges erkölcsi követelményeken, viszont kevéssé fontos erkölcsi szabályoknak (vagy annak, hogy ki mit mond majd róla a kisvárosban és a faluban), nagyobb jelentőséget tulajdonít, s az elvárásoknak igyekszik megfelelni, azokat gondosan betartani. A várhelyi filmklubban megismert új barátjánál, Péteréknél is azon aggódott, hogy mit mondanak majd róluk a vetényesi emberek, mivel Péter vasárnap délelőtt még pizsamában volt a tornácon: ez „akkor is szégyenletes dolog volna, ha nem tartózkodna idegen nőszemély a házban.”

Mari csapongó, érzelmi útkeresései a szigorú erkölcsű, mélyen hívő édesanyját is megrendítik. Az anya a kezdetektől tudja, hogy lánya rossz úton jár: „Négy esztendeig volt oda hadifogságban szegény apád. De rólam senki se tudott volna egy rossz szót se mondani. Teneked meg elmegy kedd reggel a jegyesed, és szerda estére már másik szerető kell?” ‒ mondja szemrehányóan a lányának. Az előző generáció erkölcsi tartása már valóban hiányzik az utódokból: a műben egy fellazult morállal találkozunk. Az anya bölcs megállapítása Marinak, hogy „a bűn magában hordja a bűnhődést.” A stressz Veron néni halálát sietteti: a kötet legmegrendítőbb része a hatvankét éves anya betegségének, kórházba szállításának és halálának leírása.

Mari a szerelem-szeretet különböző fokait tapasztalja meg: a Vargával megélt szexus ‒ az erószról leszakadt pusztán testi kapcsolat ‒ erőszakos és elgépiesedett. (A főmérnök közönséges, „durva szavakat suttogott a fülébe. Mért mond ilyeneket? Rossz érzés lappangott az akarva-akaratlan bekövetkezett gyönyör alján.”) De a Dezsővel való egyéjszakás „kalandja” is a nemi erkölcs hiányát aposztrofálja. A vőlegénye szeretete már a testi harmónia kialakítása mellett a szép, a jó utáni vágyat is magába foglalja, a testi szerelem lelkibb oldalát, az érzelmi szeretetet, az erószt. A két évvel fiatalabb Katona Péter ragaszkodása, szerelme pedig a személyes, szellemi szereteten, a filián túl, ami már nem önmagával törődik, hanem a szeretett személlyel, a szeretet legmagasabb fokát, az agapét is megjeleníti a lány számára. A másiknak a legnagyobb jót kívánó, feltétel nélkül szerető, tiszta szeretet ez: úgy szereti a másikat, ahogy van. („Péterrel kapcsolatban eszébe sem jutott a szeretkezés. Olyan szent volt számára ez az egész, olyan mélyen megrázta a fiú bizalma, szeretete, hogy szinte elképzelhetetlen volt. Még érinteni is alig merték egymást. […] Ó, a nagyokos Varga, aki csak rángatni, ledönteni tudta… Semmit se tud erről, semmit” – gondolta Mari.)

Péter, a „zseniális operatőr” a regény legpozitívabb alakja: aranyos, szellemes fiú. „Mindig jókedvű volt, mindig vigasztalásra kész. Nem voltak rossz hangulatai, […] nem volt soha ingerült, soha kellemetlen.” Tisztán és őszintén szereti Marit: szerinte ennek a szerelemnek soha nem lesz vége, csak hogyha meghalnak. A várhelyi tanárképző főiskolán tanul, viszont tehetségét kamatoztatni szeretné: nagy álma, hogy filmrendező legyen. Felvételije sikerül: bekerül a budapesti főiskola operatőr szakára.

Zimonyi Zoltán Szabó Marit az Iszony hősnőjével, Kárász Nellivel állítja párhuzamba, mert vele is „úgy történik minden, »ahogy a kő esik«. […] Fölfelé kapaszkodás helyett végül is leépíti esélyeit. A történet vége felé újra mellécsapódik ex-vőlegénye, akivel a regény kezdetén szakított, de most már nincs ereje elküldeni.”

A Németh László-művel való párhuzam mellett viszont Mezey Katalin allúziót teremt Flaubert Madame Bovary és Móricz Az Isten háta mögött című regényével is. Ugyanis a két műben szereplő tükörmetafora többször megjelenik az Élőfilmben. Móricz Veresnéje önmagával szembesül a tükörképét megpillantva. Minden illúzió szertefoszlik benne a valóság láttán. Viszont Flaubert Bovarynéjában már a főszereplő öntudatát erősíti a tükörbeli képmás. Móricznak egy 1939. január 14-én készült följegyzése szerint Az Isten háta mögött című regényében arról van szó, hogy az ember nem más, mint állat. Az író tehát a bennünk szunnyadó állati természettel, az ösztönvilágunkkal szembesít minket. Tükröt tart elénk, hiszen ahhoz, hogy formálni, alakítani tudjuk magunkat, önvizsgálat szükséges.

Ez a tükörmetafora jelenik meg az Élőfilm több központi eseményében is. Mari már a második napon a tükörbe néz: „Belenézett a meszelt falon pislán villogó, műanyag szélű tükörbe. Azt hitte, hogy mindjárt elsírja magát. Ehelyett elmosolyodott. Varga jutott eszébe és Bandi. Kétoldalt odaképzelte a két férfit az arca mellé. Ő meg kétfelől mindkettő arcát cirógatja. – Rossz vagyok – mondta a tükörnek. – Nem hittem volna, hogy ilyen rossz vagyok. És egy cinikus hang azt mondta belül: nem számít. De azért érezte, hogy nem ilyen egyszerű a dolog.” Ott kellene hagynia mindent – ez is eszébe jutott. Mert „Ha beszáll a buliba, nem nézhet többé nyugodtan a tükörbe.” Közvetlenül a vőlegényével való szakítás előtt is az arcán dermedt, kékes sápadtságot vett észre: „Odahajolt a tükörhöz, végigsimított karikás szeme alján. Úgy nézett ki, mint egy lázbeteg.” A pesti főiskola falra szerelt tükrében pedig „ijedt, rosszkedvű penészvirágnak látta magát”.

A regényből a kor szemléletéről, társadalmi berendezkedéséről és kritikájáról is képet kapunk. A tanulásnak nem volt értéke. Főleg a nők körében. Mari osztályában is csak öt nő volt, a többi férfi. Ő volt a legfiatalabb, s az egyetlen, aki fizikai munkát végzett, a többi meós volt, művezető, sőt elnök és műszaki vezető is volt közöttük. Maritól mindig azt kérdezték, hogy mit akar „ezzel a tanulással.” „Mennél inkább férjhez! Szülnél gyerekeket!” – hallja az édesanyjától is. Péter is hasonló megjegyzéseket kap: szülei panaszkodnak, hogy semmi hasznuk nincs belőle. Ráfizetnek vele, mert az iskolát ők állják, bezzeg a jó kereset majd az övé lesz: „nem győzik a szememre vetni, hogy az ő pénzükön urizálok, meg hogy azért taníttatnak, hogy majd úgy járnak velem is, mint a nem tudom ki a fiával, hogy szégyelli az apját, mert az csak kétkezi, földet túró paraszt, amíg ő a városi kórház főorvosa.” Viszont fontos megállapítás, amit az író kimondat a narrátorral és a főszereplővel, Marival: a tehetség kötelez!

Családi összejövetelek beszélgetéseiből „megvetés csendült ki az új urak, az elvtársak züllöttsége, a régi urak fényűzését, hatalmaskodását utánzó életvitele iránt.” Mari sógora, Zoli például állandóan a munkahelyén történő üzelmekről beszél. A várhelyi baráti körben a szellemi és erkölcsi függetlenség kérdése is felvetődik. Tálas Sanyi festőművész szerint mindazok árulók, akik „értelmes dolgokkal töltik meg az üres és hazug társadalmi kereteket.” Az Imre-féle embertípust pedig árulónak tartja, mert a tehetségével megtölti „a hatalom üres lépét”. (Halasi Imre harminc év körüli magyartanár, aki feleségével és kislányával megrendítő tanárcsaládi körülmények között él.) „Koplalva, padlásszobákban gunnyasztva ingyen megtermelik az XY-ok mellére az érdemrendeket.” Mert azok kisajátítják az eredményeket, pénzre, hatalomra váltják. „Miért hagyod kizsákmányolni magadat?” – kérdezi Imrétől a másik barát, Szántó Dezső, aki szerint „a politika a hatalom tudománya,” és ő hatalom nélkül műfaj nélküli művésznek tartja magát.

További bölcsességek, alapigazságok is megfogalmazódnak a regényben. Például: „Távollévőről jót vagy semmit” – mondja figyelmeztetően a tanár. Vagy egy beszélgetés során Tálas Sanyi több élettapasztalatot is megfogalmaz: „Az ember valahogy akkor kezdi igazán rosszul érezni magát, amikor erre a legkevesebb oka van.” „Ha az ember nem tudja, hogy mit akar, akkor tulajdonképpen semmi haszna sincs az utazgatásból.” „Csak azok az ismeretek érnek valamit, amikből a gondolkodás építkezik.”

A regényben az elbeszélő hangja gyakran összefonódik a főszereplőjével. S még a Palócföld ízes-szép nyelvjárásával is találkozhatunk a narrátori-szereplői megszólalások során. Az időnként alkalmazott kihagyásos szerkesztés pedig különösen izgalmassá teszi a művet: az olvasó az írói teremtő munka részesévé válik. Egy olyan nyelvi-poétikai rendszer aktív résztvevőjévé, amely megnyitja a művet egy értelmezői-alkotói továbbgondolás, kiegészítés felé.

A kötetcím is beszédes: a regény egyik központi eseménye a magyar film ünnepi hete, a várhelyi Élőfilm fesztivál, ahol Szabó Mari a Talpalatnyi föld élőképében Juhos Marikát – Mészáros Ágit jeleníti meg. De valójában ez nem az ő szerepe, ahogy a sorstörténetével sem lehet az ő alakja követendő példa. Ezt jelzi a kétszeres helyettesítés motívumának írói bravúrja: Mari csak helyettesíti azt a színésznőt, aki a hajdani főszereplőt helyettesítette volna. S a regény végén már a második várhelyi fesztiválra készülnek, ahol Mari már egyáltalán nem részese az eseményeknek. „Elvégeztetett, gondolta.” S a kötetcím fényében ez már nemcsak azt jelenti, hogy „Bandi itt van, vele van, és neki nincs már ereje elküldeni,” hanem a saját egyéni életsors elrontásának, valamint az emberi létlehetőségek beszűkülésének társadalmi kritikáját is.

Az élőfilm kockái ma is peregnek. Nem kell, hogy főszereplők legyünk. De ami ránk van bízva, azt a Katona Péterek lelkiismeretes, becsületes és bátor helytállásával teljesítsük!

(Magyar Napló, 2018)